A zászlófóbia, vagyis a zászlók iránti kifejezett félelem vagy undor, egy különös jelenség, amely sokak számára talán ismeretlen. Ezen érzelem hátterében gyakran állhatnak egyéni tapasztalatok, kulturális tényezők vagy akár a zászlók szimbolikus jelentése

Július 31-én Oana Țoiu, a Bolojan-kormány újonnan kinevezett külügyminisztere hivatalos kérvényt intézett a polgármesteri hivatalhoz, amelyben arra kérte őket, hogy távolítsák el a Tulceán, a Művészeti Múzeum melletti sétányon lobogó orosz zászlót. A tárcavezető hangsúlyozta, hogy "elfogadhatatlan", hogy egy olyan ország zászlaja legyen kitéve, amely agressziót tanúsít, és jogtalan háborút folytat egy szomszédos állammal. A zászló egy köztéri helyszínen állt, ahol az ukrán, görög, török és természetesen a román lobogó is megtalálható volt. Ștefan Ilie polgármester a sajtónak elmondta, hogy az említett országok zászlói 2000 óta díszítik azt a parkot, amelyben a különböző nemzetek kulturális személyiségeinek állítanak emléket. Az évek során számos kulturális eseményt rendeztek itt a külképviseletek, melyek célja a kulturális sokszínűség és a nemzetek közötti kapcsolatok erősítése volt. A külügyminisztérium a polgármesteri hivatalhoz küldött levélben jelezte, hogy a "nemzeti lobogó kitűzésére vonatkozó jogszabály nem teszi lehetővé más állami zászlók felvonását", így nem járulhatnak hozzá az agresszorrá vált állam lobogójának köztéren való kihelyezéséhez. Ennek következtében a polgármesteri hivatal eltávolította a zászlót, és értesítette a külügyminisztériumot a lépésről, amely a hírről egy Google-poszt alapján szerzett tudomást. Eddig tart a beszámoló.

Amiről azonban valószínű, hogy nem értesült, vagy nem akart tudomást szerezni a hazafiságtól túlfűtött külügyminiszter asszony, az, hogy valójában a Duna menti város két jelentős kulturális intézménye, a Művészeti Múzeum és a Duna-delta Bioszféra Múzeum épületei között, két utca találkozásánál, ízlésesen elrendezett területen kialakított téren levő mellszoborcsoport a kisebbségek parkjában áll. A parkba a 2000-es évektől a Dobrudzsában évszázadok óta együtt élő kisebbségek fontos politikai és kulturális személyiségeinek állított emléket a város, és tegyük hozzá, a többségi románok szép gesztusaként. Az oroszok, és ha már kisebbségekről beszélünk, akkor a lipovánok képviselőjeként annak a Szergej Alexandrovics Jeszenyinnek állítottak mellszobrot, akit Oroszországban, de szerte a nagyvilágban is legalább akkora hírnév övez, mint a "nemzet költőjét", Puskint. Zaklatott életútja volt, fiatalon öngyilkosságot követett el. Az orosz költő szobra mellett áll Mustafa Kemal Atatürk török államférfi, Nikos Kazantsakisz görög író és Tarasz Szevcsenko ukrán festő és költő mellszobra. Az említett személyiségeket a kisebbségiek szervezetei ajánlották, nevezték meg.

Ebben a kontextusban úgy is felfoghatjuk, hogy az orosz zászló használata valójában sértette az orosz (lipován) kisebbséget is, akik immár több mint 200 éve élnek a Duna-deltában. Ők kultúrájukkal és táncaikkal gazdagították Dobrudzsát, valamint az egész országot. Azok, akik jártak a Deltában, tanúi lehettek annak, hogy ezek az emberek rendkívül kedvesek, barátságosak és vendégszeretők, jókedvűek, és még napjainkban is őrzik a halászat ősi hagyományait. Ezen túlmenően a két említett kulturális intézmény között kialakított rondó a kisebbségek közötti békés együttélés, barátság és kulturális sokszínűség szimbólumává vált. Így a zászló nem a jelenlegi orosz nagyhatalmi agressziót hirdette, hanem ennek éppen az ellenkezőjét: a békét és az ukrán mellett a kulturális sokszínűséget is.

Persze mi, magyarok megszoktuk, hogy tájainkon a szélsőségesebb gondolkodású többségi politikusok, a "hazafibb" honfitársainknak borsódzik a háta, ha meglátják a székely, netán a magyar (Magyarország) zászlaját. Mi többször elmondtuk a politikai diskurzusban, a közszférában és mindenhol, ahol lehetett, hogy ezek a lobogók nem árnyékolják be annak a zászlónak a színeit, amely a közös országunké. Nem egy nemzeti kisebbséghez tartozó sportoló állt fel meghatottan a különböző versenyek nyerteseként a legfelsőbb dobogóra, miközben tiszteletére húzták a román himnuszt, és magasba emelték a piros-sárga-kék lobogót. Minket pedig az sem zavar, ha Dobrudzsában török, görög, a Bánságban szlovák, szerb zászlót lengetnek azok, akik kultúrájukkal, anyanyelvükkel egy más országba került nemzet részeinek tekintik magukat. És számtalanszor hangoztattuk, hogy e kulturális sokszínűség mindannyiunk értéktárát gazdagítja. És ezt tudnia kell egy külügyminiszternek. Mert ha megfelelően tájékozódott volna a tárcavezető, akkor talán rájön arra, hogy semmit sem ártott emlékével Szergej Alexandrovics Jeszenyin Tarasz Szevcsenkónak, aki mellett olyan békésen megfért mellszobra az UNESCO világörökséget bemutató Duna-delta Bioszféra Múzeum és az egyetemes kultúrát hirdető Képzőművészeti Múzeum közötti rondón. Sőt. És az egymás mellett lobogó zászlók talán példamutatóként hirdetnék továbbra is, hogy a politikai nézeteltérésektől eltekintve az egyetemes kulturális értékek egymásba fonódása jelenti a békés együttélést. Csak ehhez megfelelő nyitottság kell.