Összegyűjtöttük és rangsoroltuk a Black Mirror 7. évad epizódjait, hogy megmutassuk, melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok és a legizgalmasabb történetek!

Most nem az volt a célja a showrunnernek, hogy rémisztgessen minket, hanem inkább érzelmi ütéseket bejuttatni a történetbe.

Két éve ilyenkor arról beszélgettünk, hogy a Fekete tükör némileg elveszítette eredeti fémjelét, hiszen a 6. évadban a sci-fi elemek háttérbe szorultak, és Charlie Brooker inkább az alkonyzónás ambíciókat helyezte előtérbe. Bár értékeltük a kísérletezési szándékot, és a sorozat epizódjai többségében szórakoztatók voltak, azért reménykedtünk benne, hogy Brooker nem mondott le arról, hogy technológiai disztópiákkal borzolja a Netflix nézői idegeit. A 7. évad e tekintetben nem okoz csalódást: a horror helyett újra a tudományos fantasztikum került a középpontba, különös figyelmet fordítva az utóbbi években egyre népszerűbb mesterséges intelligenciára. Brooker ezúttal is kicsit módosított a formulán. A Fekete tükör eddig is az emberi tapasztalatokra fókuszált, az alkotót sosem a csillogó sci-fi díszletek vagy az absztrakt koncepciók izgatták, hanem az, hogy a különféle technológiák hogyan befolyásolják társas kapcsolatainkat, családi életünket, barátságainkat és mentális egészségünket. A 7. évad azonban...

Bővebben az évad epizódjairól emelkedő minőségi sorrendben:

Ha van évadon átívelő dilemmája az évadnak, akkor az az, hogy öntudatra ébredhetnek-e a digitálisan kreált entitások, ami persze sem a műfajban, sem a Black Mirror történetében nem számít különösebben eredeti felvetésnek. Az alapötlet ettől még papíron izgalmas: egy új technológia, a ReDream segítségével sajátos módon lehet remake-elni a régi filmeket. Az AI létrehozza filmbeli karaktereknek a film virtuális valóságában létező MI-verzióit, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy egy fikció világában élnek, vagyis ők nem színészkednek, hanem megélik a film valóságát. A jelen Hollywood egyik legnagyobb sztárjának, Brandy Fridaynek a tudatát transzportálják bele a Hotel Reverie című fekete-fehér melodráma világába, azzal a céllal, hogy lépjen az eredeti főszereplő helyébe, és "játssza újra" a filmet.

Kétségtelenül lenyűgöző, ahogyan Brookerék életre keltik a Casablanca-féle kosztümös álomfilmet. Emma Corrin pedig fergetegesen hitelesen alakítja a Hollywood hőskorának ikonikus "bajba jutott nő" karakterét. Mindazonáltal...

Miért érné meg ilyen módon újrakreálni egy filmet? Ki kíváncsi az epizód jelen idejében egy avíttas, fekete-fehér melodrámára? Brookerék a menet közben kisarjadó leszbikus románccal nyilván eleve a szentimentális húrokat akarták megpengetni, de a San Juniperóban sikerült ugyanezt jóval átélhetőbben megvalósítani.

Nem a USS Callister az egyetlen olyan korábbi epizód, amelyet felmelegítettek az új évadban, a Játékszer ugyanis a Bandersnatch univerzumában játszódik, és a Will Poulter által alakított Colin Ritman is visszatér benne. A főszereplő azonban nem ő, hanem egy zavarodottnak tűnő idős férfi, Cameron Walker, akit gyilkosságért állítanak elő, és vallomás helyett elmeséli, hogy a 90-es években, videójáték-kritikusként hogyan került a kezébe a Ritman fejlesztette, Tamagocsi-szerű "játék", amelyben a Thronglets nevű digitális lényekről kell gondoskodni - akik Walker állítása szerint valóban élnek, és kommunikálnak is vele.

Peter Capaldi pedig nagyon meggyőző hosszú hajú, bekattant hobóként. Egyetlen ponton lehet csak belekötni az epizódba: még izgalmasabb lenne a történet, ha egészen a fináléig kétségeink lehetnének afelől, hogy a Throngletsek tényleg élnek-e, és nemcsak Walker LSD-lázálmainak termékei.

Ki ne tapasztalta volna már, hogy a világ mintha összeesküdött volna ellene, vagy legalábbis Editke, a számfejtés felelős asszisztense, aki nem csupán pletykákkal árasztja el az irodát, hanem még a céges hűtőből is ellopja a mandulatejét? A Bete Noire alapszituációja rendkívül könnyen emészthető, hiszen a süteménygyártó vállalatnál dolgozó Mariának szembe kell néznie azzal a nehezen emészthető ténnyel, hogy egykori, antiszociális osztálytársa lép be az új kollégák közé. Míg mindenki rajongásig dicséri az új érkezőt, ő maga egyre inkább úgy érzi, hogy a munkájában megmagyarázhatatlan zűrzavarokkal küzd. Az epizód során…

amikor már az áldozat is elkezd kételkedni a saját épelméjűségében, de mint a fináléból kiderül, a bullyingolás káros mellékhatásait is illusztrálja a történet. Ha esetleg úgy is érezzük, hogy a rejtély feloldásával kicsit messzire rúgták el a pöttyöst Brookerék - a sci-fiből itt a "tudományos" részt elég nehéz komolyan venni -, a felvezetés bravúros, hiszen nagyon sokáig fogalmunk sem lehet róla, hogy mire megy ki valójában a játék. (Azt külön talán már ki sem kell emelni, hogy a casting itt is hibátlan, Rosy McEwen félelmetesen jól hozza a nyájas szociopatát.)

A negyedik évad legkedveltebb epizódja nagy népszerűségnek örvendő folytatást kapott, méghozzá játékfilmes hosszban. A USS Callister epizódja "egyet fizet, kettőt kap" elv alapján hívta elő a Star Trek-féle retro sci-fi univerzumot, mindezt a jól ismert "fekete tükör" csavarral fűszerezve. A történet középpontjában egy népszerű online multiplayer játék szociális problémákkal küzdő alkotója, Daly áll, aki bosszút áll a cég önelégült társalapítóján és kollégáin. Ehhez a DNS-üket felhasználva digitális klónokat hoz létre, akiket a játék virtuális világában kedve szerint manipulálhat. A feszültség fokozódik, amikor a klónok végül fellázadnak a teremtőjük ellen a drámai fináléban.

A következő részben párhuzamosan nyomon követhetjük a klónlegénység izgalmas kalandját a játékon belüli túlélésért folytatott harc során, miközben Cristin Milioti karakterének, Daly egykori kollégájának nyomozása is kibontakozik. Ahogy egyre mélyebbre ás a rejtélyek labirintusában, ráébred, hogy a klónjának egy másik verziója is létezik valahol a digitális felhő mélyén.

A szöveg egyedi hangvételének megteremtéséhez és a csattanó szellemiségének megőrzéséhez így módosítanám: "Ugyan a csattanó frappáns, mégis marad egy kis üresjárat az élmény után. Az első rész izgalmas mélységeihez képest itt hiányzik az új koncepciók vagy váratlan fordulatok bevezetése. Ráadásul, mivel a Black Mirror stílusában mozgunk, nem ártott volna néhány létfilozófiai kérdést is felvetni a digitális világban létező humanoidok sorsával kapcsolatban. Hiszen, ha már a technológia és az emberi lélek határvonalán egyensúlyozunk, érdemes lett volna elmélyedni abban, hogy mit is jelent valójában az élet, ha az már nem csupán biológiai keretek között zajlik."

A gyors ütemű technológiai fejlődés kapcsán sokak fejében a sci-fi filmekben megjelenő grandiózus víziók kavarognak: repülő autók, mesterséges intelligenciával működő robotok, fénysebességgel való utazás, és a poszthumanizmus ígérete. Brooker azonban egy sokkal földhözragadtabb és reálisabb jövőképet fest, amelyben a technológiai újítások csupán a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket mélyítik el. Azok, akik a gazdagság csúcsán állnak, akár a legrosszabb betegségeket is legyőzhetik, sőt, agyuk frissítést is kaphat, hogy még inkább kiélvezhessék az élet örömeit. Ezzel szemben a minimálbérért robotként dolgozó emberek – egy gyárban vagy iskolában – csupán a "csökkentett" változattal gazdagodhatnak, és ha nem tudják fedezni a havi díjat, az agyukból egy cég szerverré alakulhat, a technológiai fejlődés árnyékában.

A Hétköznapi emberekben bemutatott orvostudomány a jövő lehetőségeit sejtezi, de

Rashida Jones és Chris O'Dowd által megformált házaspár sorsa rendkívül közel áll a nézőkhöz, hiszen a történetük nem egy távoli sci-fi mese, hanem egy érzelmekkel teli, kisrealista dráma. Az írók ügyesen bánnak a cselekménnyel, így a kiszámíthatóság sem tudja csökkenteni a hatását; a nézők könnyen beleélhetik magukat a szereplők helyzetébe.

A 7. évad legmeghatóbb pillanatai a szívfacsarásra építenek, ám a Hétköznapi emberek hűvös nézőpontjával ellentétben itt a főszereplő belső világát szinte kézzelfogható közelségbe hozzák a nézőhöz. Philip, aki magányosan éli napjait, egy telefonhívás során értesül élete nagy szerelmének haláláról, és arra kérik, hogy ossza meg emlékeit a gyászszertartáson. A különleges technológia lehetőséget adna arra, hogy előhívja a múlt emlékeit, ám a szakítás olyan mély sebet ejtett rajta, hogy már nem tudja felidézni a nő arcát. Egy mesterséges intelligencia-asszisztens segítségével próbálja életre kelteni a nő emlékét őrző fotóalbumot, és pixelről pixelre igyekszik rekonstruálni a múltat, hogy végre megértse, miért is sodródtak el egymástól.

Az Eulogy elégikusan szép meditáció a szerelemről, a fiatalságról és az elszalasztott lehetőségekről, egy színészi mesterkurzust bemutató Paul Giamattival a főszerepben, ráadásul igazi kuriózum is a Black Mirror történetében az epizód - itt ugyanis