Önkéntesként Indiában: egy kalandos utazás, ahol a spontaneitás és a lenyűgöző valóság találkozik, és amely örök emlékekkel gazdagítja az életünket | Liget
• Fotó: Burista Emese és Benedek Szabolcs magánarchívuma
Idén nyáron ti is részt vettetek a Csoma Szobája Alapítvány önkéntes programjában Magyarországon. Mi inspirált titeket arra, hogy csatlakozzatok ehhez a kezdeményezéshez? Milyen személyes motivációk és élmények vezettek a döntésetekhez?
Szabolcs: Hallottunk már ismerősöktől egy izgalmas projektről a Himalájában, de konkrét részletek még nem érkeztek. Aztán, egy véletlen pillanatban, a közösségi média elé tárta előttünk a lehetőséget. Az emberek segítése és az önkéntesség mindig is fontos része volt az életünknek, hiszen évek óta egy helyi hegyimentő csapat tagjai vagyunk. A projekt leírását olvasva azonnal felkeltette az érdeklődésünket, hiszen úgy tűnt, hogy szinte minden olyan készségre szükség volt, amivel rendelkezünk.
Szerettük volna próbára tenni magunkat, hiszen folyamatosan képzéseken veszünk részt, kamatoztatni akartuk a képességeinket. Célunk az volt, hogy valami igazán különleges dologgal foglalkozzunk, megismerjünk egy teljesen más kultúrát, és nem tagadjuk, nagyon vonzott a Himalája felfedezése is.
Rengeteg különleges kvalitást vártak el, amelyek többségével rendelkeztünk, például: magashegyi tapasztalat, extrém környezetben szerzett gyakorlat, fejlődő országokban végzett tervezési tapasztalat, a saját kultúránktól eltérő környezetben való időtöltés, önkéntes múlt, csapatmunkában szerzett tapasztalat, angol nyelvtudás, elsősegélynyújtási ismeretek, sziklamászó tapasztalat, ipari alpinista tapasztalat, valamint túravezetői gyakorlat. Nem a hegymászás volt az utazásunk fő célja, hanem az önkéntes projekt. De amatőr hegymászóként igyekeztünk úgy beosztani az időnket, hogy a munka mellett mászásra is jusson lehetőség, hiszen nem minden nap jut el az ember a Himalájába.
Emese: Amikor először olvastam a felhívást, annyira felszaladt bennem az adrenalin, és olyan mélyen megérintett, hogy a könnyeim is potyogtak. Az az érzés járt át, hogy: "Pont ránk van szükségük!". Építészként rendkívül izgalmas volt számomra, hogy egy nem konvencionális környezetben zajló projekten dolgozhattam.
