Friedrich Stowasser, aki világszerte megosztó figura, művészetének hatása napjainkban is érezhető. Munkásságával provokatív kérdéseket vetett fel, amelyek továbbra is élénk vitákat generálnak a művészeti közösségekben. Stowasser különleges stílusa és egye

"Lélegző" otthonok az ókorban: Az antik építészet innovatív megoldásai

A művész munkássága elsősorban Ausztriában van a középpontban, de népszerűsége messze túlnyúlik a határokon, és világszerte elismerik. Alkotásait sokan csodálják, míg mások giccsesnek vélik, sőt, egyes kritikusok pusztán dekoratív elemeknek tekintik őket. Ez a megosztottság a mai napig jellemzi a műveihez fűződő véleményeket.

Kétségtelen, hogy ezek az egyedi ornamentikájú, élénk színekben és formákban tündöklő épületek és műalkotások mindenkit magukkal ragadnak, ahogy extravagáns tervezőjük személyisége is.

Friedrich Stowasser néven látta meg a napvilágot 1928. december 15-én Bécsben. 1949-ben azonban úgy döntött, hogy nevét Friedensreich Hundertwasserre változtatja, amelyben a "szto" a szláv nyelvekből, míg a "hundert" a németből származik, és mindkettő a százat jelenti. Édesanyja zsidó származású volt, és a harmincas években megkeresztelkedtek. Amikor a náci Németország 1938-ban megszállta Ausztriát, anyja, a faji törvények következtében félzsidónak számító fiát beléptette a Hitlerjugendbe.

A merész elképzelés valóra vált, ők ugyan súlyos nélkülözések közepette, de sikeresen átvészelték a világháború viharait, míg 80 családtagjuk tragikus sorsra jutott a koncentrációs táborokban. A bécsi Képzőművészeti Akadémián eltöltött három hónap, amely 1949-ben zajlott, csalódást keltő élmény volt, ettől eltekintve nem tanult formális keretek között. Később autodidaktaként sajátította el mindazt a tudást, ami iránt szenvedélyesen érdeklődött, legyen szó akár a szövésről, akár az építészet rejtelmeiről.

Művészete a bécsi századforduló vibráló világából táplálkozik, és sokan a szecesszió formavilágával azonosítják. Munkamódszere és alkotásainak letisztultsága a Wiener Werkstätte kézműves műhelyének puritán, ám mégis elegáns megoldásaiban is megnyilvánul. Azonban minden művébe képes volt belesűríteni saját egyediségét, ahogyan ezt például a 1951-es, marokkói és tunéziai utazásának inspirációjával tette, ahol a helyi színhasználat lenyűgöző technikáit saját stílusával ötvözte.

Következetes és mindig is nyitott szemléletű életművében egzotikus kultúrák stílusjegyeit mesterien ötvözte, akárcsak olyan távoli művészeti irányzatok elemeivel, mint a naiv festészet, az absztrakt informel, vagy Antoni Gaudí építészeti világának különleges vonásai.

Első önálló tárlatát 1952-ben Bécsben állította ki, és egy évvel később már megörökítette a később védjegyévé váló spirális formákat is. 1959-ben jelent meg neves manifesztuma, a Penészkiáltvány, amelyben az építészet racionalizmusát kritizálta. Ebben a munkájában határozottan kifejezte véleményét az egyenes vonalakkal kapcsolatban: „Az egyenes vonal istentelen, nem kreatív, csupán a másolást és utánzást szolgálja. Az emberi szellem nem talál benne otthonra; csupán a kényelemre vágyó, esztelen, elvakult és formátlan tömeg számára vonzó.”

Ennek megfelelően hullámzó hatású épületbelsőiben és homlokzatain keresve sem találni belőlük egyet sem, annál több görbét, spirált. Gondolkodói hitvallása - az ember és a természet aszimmetrikus, egyben mégiscsak harmonikus együttese - nyilvánul meg így, ahogy a házak teraszaira, erkélyeire ültetett számos bokor és fa is az organikus műalkotás általa megalapozott koncepciójába illeszkedik.

Az utolsó műve, a magdeburgi Zöld Citadella, Axel Tschentscher nevéhez fűződik, és a város egyik legismertebb építészeti ékköve. A különleges épület a modern és fenntartható építészet példája, melyet a természet és a városi környezet harmonikus egyesítése jellemez. Képviseli a kreativitást és az innovációt, amely a kortárs építészet irányvonalait követi.

Nagy port kavart 1967-es müncheni beszéde, amelyet meztelenül mondott el, valamint a bécsi építészeti bojkott-manifesztuma, amelyet 1968-ban olvasott fel. A hetvenes és nyolcvanas években öt kontinensre eljutott vándorkiállítása, Párizstól Tokióig terjedő útja során számos előadást tartott, és meztelen performanszokat mutatott be. Ezen eseményeken a Meztelenbeszéd a harmadik bőr jogáért című írását is felolvasta, ezzel provokálva a közönséget és újraértelmezve a művészet határait.

Az ember öt bőrének fogalma a mikro- és makrokozmosz összetett viszonyát tükrözi, ahol a személyes és a globális dimenziók szorosan összefonódnak. Ezek a bőrök: a saját bőrünk, amely a legintimebb kapcsolatunkat jelenti önmagunkkal; a ruházatunk, amely védelmet nyújt és kifejezi egyéniségünket; a házunk, amely biztonságot ad; a szociális környezetünk, amely a családtól a nemzetig terjed; és végül a globális szint, amely a Földet mint közös otthont foglalja magában. E bőrék nem csupán rétegezik érzékeny ökoszisztémánkat, hanem részei is annak, formálják és gazdagítják a létezésünket. 1981-ben a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorává választották, elismerve ezzel kiemelkedő hozzájárulását a művészethez. Ugyanebben az évben a nagy Osztrák Állami Díjat is megkapta, továbbá természetvédelmi díjjal is jutalmazták, ami bizonyítja elkötelezettségét a környezet védelme iránt.

Leghíresebb munkája a bécsi Hundertwasser-ház, illetve a közelében lévő múzeum, ahol műveinek állandó tárlata látható. Az 1983 és 1985 között épült ház meghatározhatatlan formái, a tetőn és erkélyein burjánzó kertek, színes kerámiái, hullámzó padlói és járdái, a logikát nélkülöző változatos szerkezeti elemei, burkolata és aszimmetriái minden évben látogatók tízezreit vonzzák.

Az épületről azt mondta: "Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak, szerintem meg ablakokból." Nyilvánvaló szimbolika - az ember otthona nem kell, hogy a világtól és a másik embertől elzárt tér, börtön legyen, ellenkezőleg, képes közelséget, világra nyitottságot, sőt távlatot biztosítani az ablakok által, ráadásul fénnyel gazdagon telítve.

Napkollektoros otthon, komposztáló toalett, növényi alapú víztisztító rendszer – ezek az innovatív ötletek a fenntarthatóság, a természetvédelem és a környezettudatos életmód iránti elkötelezettséget tükrözik, és talán soha nem voltak ennyire időszerűek. Művei éppen azt a határvonalat homályosítják el, amely a művészetet a mindennapi élettől elválasztja, így egy új dimenziót nyitva meg a funkcionális design és a kreatív kifejezés között.

Népszerűségük egyik lehetséges magyarázata éppen az, hogy nincsenek kiemelt pozícióban – legyen szó festményről, épületről vagy bélyegről. Ezek az alkotások elválaszthatatlanok a környezetüktől, s tágabb értelemben a világtól is. Egymásba fonódnak, egyesülnek, összekeverednek, és a művészi, tehát emberi alkotásokat, valamint – néha csak motívumok szintjén – a természetes elemeket egyaránt átjárható, élhető és harmonikus világként mutatják be.

Koru néven tervezett egy sor emblematikus helyet, mint például nyilvános illemhelyeket, pályaudvarokat, éttermeket, borászatokat és templomokat, sőt még Új-Zéland másodlagos zászlajának megalkotása is az ő nevéhez fűződik. Élete utolsó évtizede a gyönyörű szigetországban telt, ahol számos alkotása a helyi kultúra részévé vált. 2000. február 19-én, hetvenkét éves korában, éppen Bécs irányába haladva hunyt el a Queen Elizabeth II óceánjárón. Végső nyughelyét szülőföldjén, egy liliomfa árnyékában találta meg, ahol emléke tovább él a természet ölelésében.