Mindent irányítása alatt tart.

Boldog az az ember, aki távol tartja magát a bűnösök tanácsától, aki nem lép a vétkesek ösvényére, és nem foglal helyet a gúnyolódók körében. Ő az, aki az Úr törvényében találja örömét, és nap mint nap az Ő tanításain töpreng. Olyan, mint egy folyópart mellett növő fa, amely időben hozza gyümölcsét, és levelei soha nem hervadnak el. Minden, amibe belefog, sikerrel jár.

Ezeket a szavakat olvassuk az első zsoltárban. Ezek a szavak egyszerre biztatóak és egyszerre ijesztőek is lehetnek. De miért is lehetne ijesztő? Hiszen a képlet annyira egyszerűnek tűnik: aki nem jár a vétkesek útján, aki megtért és jó dolgokat visz véghez az életében, az boldog és sikeres lesz, nem érheti baj. Röviden, aki Krisztusnak szenteli az életét, csak jól élhet attól a perctől kezdve, hogy a döntését meghozta. Épp ebből kiindulva sokszor hallok olyat keresztény testvérektől (felekezettől függetlenül), hogy ha mégis előfordul valami baj az életünkben, akkor nézzünk magunkba, mert Isten éppen valamiért büntet minket. De tényleg így van ez? Mi rosszat tehetett egy 2-3 éves leukémiás gyermek, vagy az, aki olyan szegény családba született, hogy ennie sincs mit? Miért engedi meg Isten a szenvedést, a bukásokat, a sikertelenséget?

Amikor visszatekintek a múltamra, egy sor fájdalmas élménnyel találkozom (ezeket most nem részletezném). Hosszú éveken át úgy éltem, hogy nem engedtem meg magamnak a boldogságot, és a tartós béke érzésébe sem merültem el, mert mindig készen álltam a következő kihívásra, amivel meg kellett küzdenem. Megszoktam, hogy az alapérzésem a szomorúság, a félelem és a fokozott biztonságkeresés volt. Talán még azt is mondhatnám, hogy a párválasztásom is ezt a mintát követte. Sokszor beszélgetünk a férjemmel arról, hogy talán először egymás fájdalmába szerettünk bele (az ő múltja is tele van nehézségekkel). De valójában nem egymás fájdalmát vonzottuk, hanem a megértést, azt a tudatot, hogy nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben, és nem vagyunk egyedül a nehezen cipelhető terheinkkel. Ez a tudat sokkal fontosabb mindenki számára, mint ahogy azt sokan gondolják.

Két, megpróbáltatásokkal teli hátizsákot cipelő emberként találtunk egymásra, akiknek szülei csupán az általános és középiskola küszöbén álltak meg. Nem éppen gazdag háttérrel indultunk, támogatás helyett inkább lelki terheket kaptunk örökségül. Az álmunk, hogy autót vagy lakást vásároljunk, vagy hogy a családi életünket erős alapokra helyezzük, olyan távolinak tűnt, mint Makó Jeruzsálemtől. És bár tudom, hogy sokan vannak, akik nálunk is nehezebb körülmények között élnek, ez nem csökkenti a saját nehézségeink súlyát.

Amikor beléptem a jelenlegi keresztény közösségembe, egy teljesen új világ tárult elém. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek a családi háttere és élettapasztalata sokkal kiegyensúlyozottabb volt, mint az én sajátom. Volt közöttük olyan is, akit súlyosabb traumák nem igazán sújtottak. Persze, nekik is voltak nehézségeik, de a fájdalmuk nem mérhető ahhoz, amivel én szembesültem az életem során. Megdöbbentett, hogy léteznek ilyen emberek. Az én családom körében a „normális” fogalma is teljesen más jelentést nyert; az alapvető felfogás az volt, hogy az élet tele van szenvedéssel, és boldogság aligha létezik. Sokszor eszmét cserélek egy barátommal arról, mennyire hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk. Az ő élete arra tanította, hogy vannak olyan emberek, akik hatalmas terheket cipelnek, mégis követik Jézust. Nekem pedig azt kellett felfognom, hogy van lehetőség a kiegyensúlyozott életre, és hogy érdemes küzdeni érte – még ha keresztényként tudom is, hogy az élet végső célja nem csupán a földi boldogság. Barátomnak meg kellett értenie, hogy a kiegyensúlyozott családja, az őt körülvevő javak nem mindenki számára adottak. Nem természetes, hogy mindenkinek ilyen élet jut, hanem tudatosan értékelni kell, amit van, még ha az ember vágyik is a többre. Én pedig azt tanultam meg, hogy nekem is lehet békés családi életem, lehet saját otthonom, ahol azok a dolgok vesznek körül, amelyek megkönnyítik az életemet. Hogyan tanított meg erre Isten? Számomra csodákkal – olyan eseményekkel, amelyek szinte hihetetlennek tűntek. Két különleges példát szeretnék megosztani ezekből.

Ahogy már említettem, a férjemmel való közös életünket nehéz anyagi körülmények között kezdtük. Az egyetem mellett folyamatosan dolgoztunk, és szinte minden munkát elvállaltunk, amit csak tudtunk. A WC-pucolástól kezdve a mosogatáson át a műanyaggyári éjszakai műszakokig és a felszolgálásig mindent kipróbáltunk, csupán azért, hogy fenntartsuk az albérletünket és legyen mit ennem. Emiatt az egyetemi éveink alatt sokszor csúsznunk kellett a tanulmányainkkal, hiszen a munka miatt gyakran nem tudtunk bejárni az órákra. Ahogy teltek az évek, alacsony költségvetésből sikerült összehoznunk egy esküvőt, ahol rengeteg barát és rokon segített apróbb dolgokkal, és nagyon vágytunk már egy gyermekre is. Az anyagi helyzetünk azonban nem volt épp rózsás, még egy babakocsit sem tudtunk volna megvenni, és a férjem éppen csak félállásban talált munkát. Mégis, Isten végül megajándékozott minket egy gyermekkel, ami valahogy elrendeltnek tűnt. Félelmeink ellenére tudtuk, hogy engednünk kell a sorsnak, hogy történjen, ami talán nem tűnik logikusnak vagy racionálisnak. Isten pedig gondoskodott rólunk. Ahogy az esküvőnknél is kiderült, úgy a gyermekvállalásunkkor is tapasztaltuk, hogy az Úr mindig kárpótol. Ha az életünk egy területén valami hiányzik, a másikon pótolja. Rengeteg barát, rokon és támogató ismerős vett körül minket, akik annyi mindennel segítettek, hogy végül szinte semmit nem kellett vásárolnunk a gyermekünk számára. Ráadásul, alig néhány héttel azután, hogy megtudtuk, babát várunk, a férjem három állásajánlatot kapott egyszerre. Mindenünk megvolt, amire csak szükségünk volt.

A házvásárlásunk története is tele van csodával és váratlan fordulatokkal. Évek óta vágyakoztunk arra, hogy legyen egy saját otthonunk, de valahogy mindig úgy tűnt, hogy a pénzügyi lehetőségeink nem elegendőek ahhoz, hogy komoly megtakarításokat tudjunk felhalmozni. A hitel felvétele gyakorlatilag lehetetlennek tűnt számunkra. Aztán, Isten irányításával, egyik munkahelyről a másikra léptünk, és végül olyan fizetést kaptunk, ami lehetővé tette számunkra, hogy hitelképesek legyünk. Ezek a munkahelyváltások valóban különlegesek voltak. Ha nem lettek volna azok a barátaink, akik segítettek a munkahelyek megszerzésében, ha nem önkénteskedtünk volna egy helyi egyesületben, vagy ha nem csatlakoztunk volna ahhoz a gyülekezethez, talán sosem ismerjük meg azokat az embereket, akik végül segítettek nekünk. Az életünkben semmi sem zajlott zökkenőmentesen. A házvásárlás során jogi problémák merültek fel, és majdnem minden pénzünket elvesztettük. Emlékszem, ahogy a babakocsit toltam a kisebbik gyermekemmel az utcán, és hangosan zokogtam: "Istenem, miért nehezebb nekem, mint másoknak?". Rettenetesen féltem, hogy a reményünk szertefoszlik. De Isten mindig gondoskodott rólunk. A jogi viták során eltelt idő alatt olyan hitelkedvezményeket vezettek be, amelyek lehetővé tették számunkra, hogy ne csak házat vegyünk, hanem ezt a lehető legkedvezőbb feltételekkel tegyük meg. Olyan lehetőségeket kaptunk, amelyek sem azelőtt, sem azóta nem álltak fenn. Amikor hónapokon át aggódtam, hogy lesz-e valaha saját otthonunk, sosem gondoltam volna, hogy nemcsak a jót, hanem a legjobbat tartogatta számunkra az Úr ebben a nehéz helyzetben.

Még számos ilyen példát tudnék hozni az életemből, de talán ezeket egy könyv bírná már csak el. Amit biztosan megtanultam, hogy ha nem lettek volna a szenvedések az életemben, akkor nem látnám csodának azt, amit ma annak látok. És a kiegyensúlyozottabb életet élő barátom sem látná csodának azokat a dolgokat, amik velem megtörténtek, tehát nem csak nekem tanulság az, amit megélek, hanem másoknak is.

Tehát, milyen okból engedi Isten a szenvedést? Egy alkalommal, amikor Jézus találkozik egy vak emberrel, a tanítványai megkérdezik tőle, hogy ki vétkezett: az illető vagy a szülei, hogy ilyen állapotban született. Jézus válasza meglepő: senki sem vétkezett.

"Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Jn 9,3)

Még ha a válaszok néha fájdalmasak és nehezen érthetők is, úgy vélem, az életem párhuzamot mutat a vak emberével. Ha nem lettek volna az élet mélységei, talán nem ismernénk meg, mennyi csodát rejt Isten a számunkra: hány barátot küldhet az utunkra, és milyen lehetőségek várnak ránk, amelyeket a szenvedés árnyékában még nem is sejtünk.

Ha visszatekintek az eddigi utamra, már nem csupán egy feszültséggel teli, a fájdalmakkal megküzdő embert látok magam előtt. Most, amikor a jövő felé tekintek, nem a félelem irányít, hanem a bizalom és a remény fénye vezet.

Tudom, hogy az én utam mellett sok másik is létezik, amelyek még inkább megpróbáltatásokkal teli, és amelyek miértjei talán felfoghatatlanabbak. De azt is érzem, hogy Isten nem azt ígérte nekem, hogy az élet mindig sima lesz, hanem hogy soha nem kell egyedül cipelni a terheket. Mindig van valaki, aki mellettem áll, aki támogat és vigyáz rám. Éppen ezért talán a miértek kutatása helyett célszerűbb, ha biztonságunkat Istenbe fektetjük, és valóban bízunk abban, aki mindig mindent irányít. Ebben találom a reményt.

"De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, mint a sasok, szárnyra kapnak, futnak, és sosem fáradnak el, járnak, és nem lankadnak." (Ézs 40,31)