"Mindannyiunk lelkében ott rejtőzik egy árnyék, amely a gyűlölet és elnyomás szikráját hordozza – egy vallomás a szögesdrót mindkét oldaláról."

Meskó Zsolt író-rendező családjának története mély gyökerekkel bír a magyar történelemben. Dédapja, Meskó Zoltán, a nyilaskeresztes párt megalapítójaként vált ismertté, és a konyhaasztalon született meg az a szimbólum, amely tragikus módon számos magyar zsidó életét követelte. Ugyanakkor Fullajtár Andrea színésznő nagymamája, aki Auschwitzban élte túl a borzalmakat, naplót vezetett a deportálásról, amely egyedi és személyes nézőpontot ad a történelem sötét időszakához. E két családi szál tükrözi a múlt súlyát és a memória fontosságát, amely mindannyiunk számára tanulságul szolgál.

A Neshama Tv Párban című műsorának különkiadásában Hidas Judit Magyarországon elsőként ültetett le a kamerák elé két olyan leszármazottat, akiknek az ősei valaha a szögesdrót ellentétes oldalán álltak, hogy együtt keressék a választ arra, mit kezdhetünk a kollektív traumákkal, a generációkon át öröklődő félelemmel, bűntudattal és hallgatással.

Meskó Zsolt, az író és rendező, így fogalmazott: "A dédnagyapám 1932-ben megalapította a Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot, amelynek emblémája a horogkereszt volt, később pedig a nyilaskereszt vált a szimbólumává."

Fullajtár Andrea és családja a másik oldalról ismerte a szörnyűségeket. A színésznőben 13 éves korában tudatosult, hogy a nagymamája min ment keresztül.

"Nálunk a múlt sosem volt titok, ebbe a légkörbe születtem. A könyvespolcon ott állt egy elhasználódott ceruzacsonk, amivel mindig is vágyakoztam alkotni, de a nagymamám gyakran figyelmeztetett, hogy ez nem az a célja. Ahogy egyre nagyobb lettem, mesélni kezdett nekem a ceruza mögötti történetről: a deportálás tíz hónapja alatt ezzel a kis eszközzel írta a naplóját, amelyben rögzítette a mindennapjait. A háború végét követően húsz évig nem nyúlt a jegyzeteihez; úgy próbálta élni az életét, mintha a borzalmak sose lettek volna valósak. Az érzelmeitől igyekezett távol maradni, egészen addig, míg egy idegösszeomlás nem kényszerítette arra, hogy szembenézzen a múltjával."

Meskó Zsolt megosztotta, hogy dédapja rendkívül éles kritikával illette a zsidóságot, és emiatt mély szégyenérzetet hordoz magában. A családja számára ez a téma hosszú időn keresztül tabu volt, ami még inkább súlyosbította a helyzetet.

Egy különös pillanatban kezdtem felfedezni, hogy valami nincsen rendben a családunk történetében. Amikor a családi találkozókon a felnőttek kényes kérdéseket hoztak szóba, rendszerint valaki közbeszólt: "nem a gyerek előtt", ezzel jelezve, hogy bizonyos titkokat el kell rejteni a fiatalabbak szeme elől.

A védekező ösztönöm azonnal életbe lépett: nem akartam, hogy valami olyat halljak, amit később elmesélhetek az iskolában, és ami esetleg gondot okozhat. Amikor gyermekként a vitrin előtt állva bámultam a csészék szépségét, és egy különleges darabra mutattam, nagymamám csak annyit mondott, hogy az a Goebbels-csésze. Ekkor már jött is a családból a figyelmeztetés, hogy "ne a gyerek előtt".

Meskó Zsolt nyolcadikos általános iskolásként szembesült azzal, hogy ki volt a dédnagyapja, az osztálytársa ugyanis egy újságcikket mutatott neki Meskó Zoltánról.

Hazavittem az újságot, és otthon, a négy fal között, érdekes történeteket hallottam. Kiderült, hogy a dédnagyapám országgyűlési képviselőként tevékenykedett, és megalapított egy pártot, amely később a nyilas mozgalom szülőhelyévé vált. 1939-ben azonban visszatért a kisgazdák táborába. A háború után háborús bűnösként állt bíróság elé, ő volt az első, akit nyilvánosan pereltek Magyarországon. Az ítélet életfogytiglani börtönbüntetés lett, amit végig is ült.

Fullajtár Andreának sokat segített, hogy elment Lengyelországba, és megnézte, hol töltött tíz hónapot a nagymamája. "Nagyon fontos volt számomra ez az út, azóta másképp érzékelem a traumaöröklődést. Mintha kioldódott volna a blokk bennem. Most már nincs az a riadalom, hogy élek, de miért is kell élnem Az utódok sebbel születnek és sebbel élnek, amit nem tudnak begyógyítani."

"A csótányok kísérlete során a következő generáció már tisztában van azzal, hogy merre ne lépjen. Az emberi faj is hasonlóan működik, csupán a tanulási folyamataik lassabbak" - emelte ki Meskó.

Az író-rendezőnek a folyamatos szorongás és az irracionális félelmei miatt terápiára kellett járnia, ahol kiderült, hogy ellen-Auschwitz-szindrómában szenved, ami ugyanaz a generációs trauma, csak a másik oldalról.

Mindig zavart, ha valami lelóg, kényszeresen meg akartam igazgatni. Nálam például nincsenek képek a falon, mert nem mertem felakasztani. Kiderült, ez azért van, mert a dédnagyapámra először kötél általi halált kértek, és bennem volt az akasztástól való félelem.

Meskó Zsolt a dédnagyapját ugyan nem ismerte, de a nagyapjáról tudja, hogy hatalmas bűntudattal élt, ezért a II. világháború után álnéven bujkált és egy autószerelő műhelyben dolgozott. Amikor a zsidó származású főnöke megtudta a valódi nevét, rettegett, hogy kirúgja, de végül ez nem történt meg, mert a legkiválóbb munkásától nem akart megválni. "Nagyapámnak az emberség csúcspéldája volt, amit a főnöke tett" - mesélte Meskó.

"Évtizedekig úgy éltem az életemet, hogy áldozat vagyok. Ez arra jó, hogy a problémával nem kell foglalkozni, áldozatnak lenni ugyanis néha könnyebb, mint hősnek, ilyenkor lekerül a válladról a teher. Mindannyiunkban ott lakozik egy kis náci, egy kis diktátor, hogy a többiek felé emelkedjünk. A kérdés az, felismerjük-e, és választjuk-e helyette a jézusi utat. A teljes magyar társadalom traumatizált, önvédelemből nem beszélünk ezekről a témákról" - mondta az író.

"Amikor párbeszédet folytatunk, kérdéseket teszünk fel vagy éppen hallgatunk egymásra, talán elérkezik az a pillanat, amikor a sebek végre begyógyulhatnak" - fogalmazott Fullajtár Andrea.