Lengyel László: Kontemplatívan forgatni a lét ezerarcú kristályát - Felkapaszkodni a Krasznahorkai Hegyre Ahogy a gondolatok szövevényes hálójában bolyongunk, a létezés sokszínűségének csillogó kristályait vizsgálgatjuk. Minden egyes arca új perspektívák

Valóban, a Krasznahorkai Hegyre való mászás olyan, mint Sziszüphosz végtelen küzdelme, akin az istenek ironikus módon azt a büntetést hajtották végre, hogy folyamatosan emelje a követ a csúcsra, majd újra és újra nézze, ahogy az kegyetlenül visszagördül a völgybe. Velünk is hasonló sors játszódhat le, hiszen nem mindig értjük a szavak sűrű erdeit, képtelenek vagyunk átvágni a mondatok dzsungelén, és nincs mibe kapaszkodnunk a csúszós sziklákon.

Fedezd fel a Krasznahorkai Hegyet!

Igaz, a Krasznahorkai Hegyre mászás Sziszüphosz abszurd cselekvéséhez fogható, akit az istenek arra ítéltek, hogy fölvigye a követ a hegyre, ahonnan az kegyetlen könyörtelenséggel legördül a mélybe, ez bizony velünk is megtörténhet, mert nem értjük a szóbokrokat, nem tudunk átvágni a mondatbozótokon, nincs kapaszkodónk a síkos köveken csúszkálva, az író, a türelmesen mosolygó hegy nem segít, akkor ugyan miért is akarnánk nekivágni így a hegynek, ahol az író szerint helyre kellene állnia nemcsak az évezredes egyensúlynak a világban, de bennünk is, amikor saját fennsíkunkra érünk, amikor "a kultúrában az volt lényeges, hogy miként alkalmazható, amit kultúrának nevezünk, az ember hétköznapi életében, vagyis hogy miként tehető személyessé, tehető a napi élet lényegévé a költészet, a filozófia, a zene, a festészet, a kalligráfia, vagyis hogy életté válik-e mindez, az én életemmé lesz-e", mondja Tang Xiaodu kínai gondolkodó a kínai kultúrát kereső írónknak a Rombolás és bánat az Ég alatt című munkájában, akkor, amikor a kilencvenes évek elején Krasznahorkai magyar íróból világíróvá lesz, a magyar életproblémákat nem világnyelvre fordítja, hanem a világproblémákat ír meg, kínlódva, nyelvet és stílust keresve hozzá, ahogyan kiszökni akart és tudott az alföldi fojtogatóan robbanásveszélyes, sátántangós, nyomorult és szegénylegényes, elmélyülésre és kinyílásra képtelen, emberveszélyes közösségi zárkájából.

Az egyenes út a 1985-ös Sátántangón keresztül vezet, amikor a Krasznahorkai Hegy még ifjú vulkánként emelkedik ki a semmiből. Balassa Péter és Radnóti Sándor szakértő irányításával, valamint Tarr Béla mindenkit próbára tevő, hét órás filmje által indíthatunk el. E film világában az elhagyott, megállt idő, a kitaszítottság és a cselekvésképtelenség fogságában élő közösség belső valósága bontakozik ki. Csak két hamis messiás, a jeremiási Irimiás és Petrina vezethet minket "a sáskajárásos nyár kiégett maradványaiból" – de nem a paradicsomi, hanem a pokoli, még elhagyatottabb városi létbe. Jaj, ne mondjátok, hogy negyven év elteltével ismét itt vannak az új messiások, hogy a hegyről legördülő magyarországnyi sziklakő megállíthatatlan, és hogy újra cselekvés- és döntésképtelenek vagyunk. Hiszen hinni szeretnénk, fekete-fehér filmünkben létezve, lassú méltósággal, gomolygó párában lépkedve az üres épületek között, a megváltatlan és reménytelen ellentmondásai között. Kelet-európai, kafkai, bulgakovi disztópiában, ahol a sötétben ott motoszkálnak vágyaink, akarásaink és bukásaink, az elveszett és soha meg nem található generációk – a nemzeti utunk lenyomata.

A kilencvenes évek óta a Krasznahorkai Hegy megközelíthető a kínai oldalról, az urgai fogoly irányából. Elismerem, hogy ez a kedves szerpentin az én szívemhez is közel áll, hiszen ő az első magyar, európai fehér ember, aki nem csupán emberi szemmel tekintett Kína arctalan, milliárdos népessége által teremtett, lenyűgöző kultúrájára, hanem mélyen belemerült a múlt kútjának sötét mélységeibe és a buddhizmus rejtelmeibe is. Ő, aki nemcsak látta, de meg is próbálta megérteni a kínai embert, és saját magát, az európait, kínai szemmel nézte. Ekkor találja meg a hosszú mondatokat, amelyek nem csupán szavak, hanem beszédszólamok, egyszerre tükrözve Proust lélegzetét és a több évezredes kínai időt és tájat. Ekkor érti meg, hogy a régmúlt és a jelen egyetlen zárt kompozícióban is összehozható, mint ahogy Csehov kis történetei is összefonódnak. Egy kisbuszban, amely a Jiuhuashan felé tart, az összepréselődött utasok között az egyetlen derűs és barátságos tekintetű zarándoknő adja a biztonságot, aki naiv mosolyával talán még az írónkat is meglopja. A jeges hideg műhelyben a fiatal mester egy óra alatt csodálatos Guanyin-szobrot farag, miközben Kína hatalmas köve, törve-zúzva, lerobog a modernitás pusztító szakadékába. Ezzel nem csupán az író, hanem az emberiség megmaradt kulturális örökségének reménye is eltűnik, ahogyan az új Kína torka elnyeli saját kultúráját, és ezzel saját magát is.

A Seiobo járt odalent hatalmas művészetvallási vallomása olyan ösvény, amely úgy vezet fölfelé a stílusról és a művészet méltóságáról, a különböző korszakok különböző művészeiről, épületeiről, műtárgyairól, ugyanakkor a művészet tökéletes lehetetlenségéről szóló megszentelt úton, amely maga a szépség, amit látunk is, nem is, érzünk is, nem is, mert halandók vagyunk, akik e szépség titkát igazán fel nem foghatjuk, mert e szépség kívülről érkezett, mint Seiobo, a japán isten, aki megmutatkozik a noh színpadán, de nem érti senki, hogy a "noh nem színház, hanem a létezés magasabb, ha nem legmagasabb módja", vagyis a hegyen járó a megváltást a művészet révén keresi, ahogy Rilke megtalálta a testet Rodin műhelyében, "és ez a test az ókorinál nemhogy kevésbé lenne szép, de még sokkal szebbé kellett válnia. Két évezreddel tovább tartotta kezében az élet, dolgozott rajta, figyelte s kalapálta éjjel-nappal." Ebben hiszek én is, Krasznahorkai ellenkezőleg, úgy véli, hogy az emberi testet a halál, angyal helyett az ördög tartotta kezében, s facsarta formátlanná, tette gyilkossá vagy sorstalan áldozattá, mert nemcsak Isten, de az ember, az emberiség is halott.

Krasznahorkai László 2021-ben: Ez a jelenlegi Magyarország engem inkább egy tök jelentéktelen őrültekházára emlékeztet, és nem vagyok elalélva attól, amit ezzel szembe tudunk állítani

A Krasznahorkai Hegyet a világ szellemi labirintusa szövi át, ahol a végítélet rejtélyes útvonalai kavarognak. Műveinek ködös világában nem mindig világos, hogy miért éppen erre, és miért nem arra haladunk. Ne haragudj, mondtam Tandorinak, újabb írásaidból semmit sem értek, pedig szeretném megérteni őket. Szomorúan válaszolta, ahogyan talán Krasznahorkai is tenné, hiszen a 21. század hétmilliárd magányos emberének perspektívájából a világ még inkább érthetetlennek tűnik. Járványok és háborúk láncolata, a végtelenül változó és mégis állandónak tűnő kor közepette az író vagy elnémul, vagy saját szavainak özönével próbálja eltakarni a hazugságokkal teli álvalóságot. Füst Milán szavaival kellene folytatnom, amikor a huszadik század fagyos szelében, a szürke, esőáztatta homályban arról beszél, hogy "akinek sorsa költővé válni, szenvedélye pedig az, hogy tűnődjön, és e lét ezerarcú kristályát forgassa: az örökkévaló ugyanazt, ami minden oldalról más - aki végiggondolt mindent, ami végiggondolható, és feladta a megértés reményét az eszme határain, annak jutalma a melankólia: - a fázós lelkek e melengető köpenye, az elhidegülő szívek egyetlen menedéke!" Miért buzdít mégis, aki úgy véli, hogy hiábavaló a buzdítása? Miért tanít, ha hiszi, hogy senkit semmire nem taníthat? Miért küzd új eszmékért, ha meggyőződése, hogy nincs olyan eszme, amely megváltana minket, hiszen a föld szenvedése örök törvény? Talán lelke legmélyebb jósága, előtte ismeretlen jóakarata serkenti? Hogy gyűlöl, de mégis szeret? Hogy reménytelen, de mégis lelkesít? Vagy talán ez a gyermekkori fogadalom, amellyel minden jó lélek útra kel: hogy nem elégedhet meg a hétköznapi élet örömeivel, hanem új megváltó gondolattal kívánja boldogítani a világot – és a felelősségérzés, a szégyen, hogy le kell mondania erről?

Hidd el, hogy Krasznahorkai a reménytelenül reményteli írásban, vagy még helyesebben az Írásban keres és talál menedéket, amely nemcsak őt egyedül váltja meg, hanem azt a láthatatlan és ismeretlen olvasót is, aki lapozza papíron, nézi a képernyőn, és belőle olvassa ki, ahogy Alsó-Manhattan és alul-felülmúlhatatlan utánzata a sanghaji Pudong, tele bruegheli Bábel tornyokkal, no itt megjelenik Nimród Babilon királya, éppoly váratlan, mint népe között, "ez teljesen megdöbbentett mindenkit Babilonban, nem volt törvény, ami vezessen, megroppant már, amire egy rend épülhetett, s ezzel tényleg eljött a kor, amikor egy nap a világ, melyben a kiszámíthatatlan, a szenzációs és esztelen úr, mégis a kőmetszők közé odamenni, gyalog, mint egy ember, végigtalpalni a Marduk-úton s az Istar-kapun át a szemközti dombra, felrúgván az utolsó szokásokat, s kinyilvánítani, hogy a birodalom elvesztette az erejét, a kötelező kíséret s az udvar jelenléte nélkül elhagyni a palotát, mindössze négy testőrrel s persze a rettegett holdvilágképű főtanácsadóval az oldalán, ez több volt, mint amit Babilon elviselt, a király, kiáltotta már messziről a főtanácsadó, a király, visszhangozták pimasz hangon hátul a testőrök, de a kőmetszők a domboldalban azt hitték, csak tréfát akar űzni velük valaki, először fel se álltak, abba se hagyták a munkát, aztán mikor meglátták, hogy tényleg, azonnal földre vetették magukat, de a tanácsadó a király szavait tolmácsolva felkeltette s visszaparancsolta őket, csak csinálják, csak folytassák, csak dolgozzanak, hangzott a királyi intés, az arc roppant szigorú volt, és félelmetes, de a tekintet zavart, a két szempár eszelős, Nimród palástban és jogarral a kezében - a munkások között: Marduk papjai már ennyiből tudták, hogy közel a végső ítélet", s a Háború és háború VII. fejezetének 6. pontjába foglalt végtelenül-véges egyetlen mondat ott kanyarog tovább Babilon, Alsó-Manhattan, Pudong, az "Isten nélküli nagyság" Bábel-tornyainak végső ítélete, és a mi Isten háta mögötti kisvilágunk, pucér királyunk végső kivonulása felé, amelyről írónk karcos gúnnyal kérdi, vajon a barbárság szüli a barbárt, vagy a barbár a barbárságot, itt a régi kérdés, ezt válaszold meg: zsarnokság szüli-e a zsarnokot vagy zsarnok a zsarnokságot?

2025-ben Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat.