A híres hangszerkészítő, Antonio Stradivari, saját kezűleg nevezte el legkiválóbb hegedűit, ezzel is kiemelve azok egyediségét és páratlan értékét.
Franz Schubert hosszú ideig munkanélküli maradt, mivel megbízhatatlan természete akadályozta őt abban, hogy stabil állást találjon.
Antonio Stradivari 1644 körül látta meg a napvilágot Cremonában. Fiatal éveiről azonban alig maradtak nyomok, így titokzatosság övezi korai életét. Az 1660-as években a neves hegedűkészítő, Niccolò Amati műhelyében kezdte meg mesterségét, ahol rengeteget tanult a hangszerkészítés mesterségéről. Később azonban saját útjára lépett, és hamarosan a hegedűkészítés legnagyobb nevei közé emelkedett. Élete során kétszer nősült, házasságaiból összesen tizenegy gyermekkel áldotta meg a sors.
Amati 1684-ben bekövetkezett halála után ő számított Cremona legjobb hegedűkészítőjének, "fénykorának" az 1700-1720 közötti éveket nevezik. 1720 után látása megromlott, keze bizonytalanná vált, a munkát fokozatosan két fia vette át, bár a mester a kilencvenen túl sem szakított a hangszerkészítéssel. 1737. december 18-án halt meg Cremonában.
Az állandóan új utakat kereső Stradivari keze alatt körülbelül 1100 különböző hangszer született, köztük hegedűk, csellók, mandolinok, gitárok és hárfák. Elegendő idő elteltével mintegy hatszáz hangszer maradt meg az utókor számára: a nagybőgőkből csupán hat-hét példány létezik, míg a csellók száma hatvanöt és hetvenöt között mozog. A hegedűk a leggyakoribbak, de a brácsákból mindössze tíz darab ismert világszerte, és ezek közül csak egytizedről mondható el, hogy tökéletes állapotban van. Ezen hangszerek mindegyike több millió dollárt ér, tükrözve Stradivari mesterségének páratlan magasságait.
Az olasz mester jellegzetes hegedűinek, az úgynevezett Stradivariusoknak a hátlapja jávorfából, a tető lucfenyőből, a kávák és a tőke fűzfából készült. A teltebb hangzás érdekében laposabbra építette a hangszert, megnagyobbította a hegedűtestet, kisebb domborulatokat alkalmazott, és erősebb hajlásban metszette ki az f-lyukakat. A szemre is gyönyörű látványt nyújtó Stradivari-féle hegedűhöz az erőteljes hangzás mellé jellegzetes szín is társult, az aranysárga lakkra világos vörös színt vitt fel.
A hegedűk világában a legkiválóbb példányoknak nem csupán a hangzásuk, hanem a nevük is különleges jelentőséggel bír. A legismertebbek közé tartozik Betts, Chaconne, Alard és Messiah. Kiemelkedő példa a 1697-ben készült Stradivarius, amely a Cecilia nevet viseli, és amelyen Kokas Katalin játszott 2011-től öt éven át. A kortárs hegedűművészek között is találunk Stradivari-hegedűsöket: Baráti Kristóf a 1703-as Lady Harmsworth modellt, Pauk György pedig Massart 1714-es példányát választotta. André Rieu, a holland hegedűművész, és az amerikai virtuóz, Joshua Bell is Stradivariusokon játszik – utóbbi Tom Taylor hegedűjét cserélte le a 1713-as Gibson Stradivariusra, amely korábban a neves lengyel virtuóz, Bronislaw Huberman birtokában volt.
A mester munka közben
Stradivarin játszott a többi közt David Ojsztrah szovjet-orosz hegedűművész, Starker János gordonkaművész, valamint a tragikusan fiatalon elhunyt Jacqueline du Pré brit csellista is (1712-ben készült Davidov Stradivarius csellóját Yo-Yo Mára hagyta, 1673-ban készült Antonio Stradivariusát az amerikai Lynn Harrell vásárolta meg, aki előző birtokosa tiszteletére du Pré Stradivariusnak nevezte el a hangszert). Az Ex du Pré-Harrell Stradivarius néven számon tartott hangszeren ma Várdai István játszik.
Érdekes megjegyezni, hogy ez volt az első cselló, amelyet Stradivari a tanulmányai befejezése után, saját műhelyében, teljes önállósággal készített el. A kivételes értékű hangszerek iránti kereslet óriási, így nem meglepő, hogy gyakran hamisítják őket. Például egy Stradivari-hegedűért, az 1697-ben készült Molitorért, 2010-ben 3,6 millió dollárt fizettek. Ráadásul 2011-ben, egy árverés során, amelyet a japán cunami áldozatainak megsegítésére rendeztek, az 1721-ben készült Lady Blunt hegedűért, amely egykor Lord Byron unokájának birtokában volt, 15,8 millió dollárt adtak.
Stradivari titkát máig nem sikerült megfejteni, hiába próbálkoznak ezzel zenetudósok, vegyészek, sőt klímakutatók. Van, aki a Stradivari által használt különleges lakkban, illetve a hegedű alapanyagául szolgáló fa egyedi kezelésében, a fapácolásban, a juharfa gombátlanítására alkalmazott bórsavas kezelésben, illetve az színes gyümölcsmézga esetleges szerepében látja a megoldást. Mások a hegedű felépítésére (a hegedű hátoldala nem egyforma vastag), illetve a készítéshez kiválasztott fa minőségére esküsznek; ezen elmélet szerint Stradivari maga utazott távoli vidékekre, hogy a megfelelő fenyőfákat kiválassza.
Egyes kutatók véleménye szerint a "kis jégkorszak" elmélete, a naptevékenység csökkenése és a hideg időjárás kulcsszerepet játszhatnak a jelenség magyarázatában. E nézőpont szerint a készítő által felhasznált fák olyan időszakban nőttek, amikor évtizedeken keresztül tartósan hideg telek és hűvös nyarak váltogatták egymást, ami hozzájárult a fák fejlődéséhez.
2013-ban Cremonában megnyílt egy különleges múzeum, amely a híres Stradivari-hegedűk tiszteletére készült. Ugyanebben az évben az oxfordi Ashmolean Múzeum adott otthont egy rendkívüli kiállításnak, amely a legendás olasz hangszerkészítő 21 legkiemelkedőbb és legjobb állapotú művét vonultatta fel. A kiállítás részeként bemutatták a közel háromszáz éves Alard nevű hegedűt, valamint más híres vonós hangszereket, mint a Viotti, a Batta-Piatigorsky, a Boissier-Sarasate és a Lady Blunt. Különösen figyelemre méltó a Messiah hegedű, amely azóta sem hagyta el Oxfordot, mióta a város 1939-ben ajándékba kapta ezt a különleges hangszert. 2016-ban pedig a Kaposfest keretében Magyarországon először nyílt lehetőség a közönség számára, hogy megtekintse a Stradivari-kiállítást Kaposváron.
