Indítsuk az új esztendőt tele hittel és hálával a lelkünk mélyén!

A szilveszter valódi esszenciája abban rejlik, hogy megéljük a hála érzését és a megújulás lehetőségét. Ez az időszak arra hív, hogy visszatekintsünk az elmúlt évre, értékeljük a tapasztalatainkat, és új álmokat szőjünk a jövőre.

Az év vége nem csupán búcsúzás, hanem egy új kezdet varázslatos ígérete. Az elengedés és az álmodozás különleges pillanata, amikor a múltat értékeljük és a jövőt tervezgetjük. Szilveszter éjjelén megállunk egy pillanatra, hogy számot vessünk az elmúlt év élményeivel, és hálát adjunk a tanulságokért, amelyek formáltak minket. Ez az este a remény ünnepe, amely az életünk új lehetőségeit hirdeti: abban a hitben élünk, hogy a holnap mindig tartogat valami csodásat. Ne feledjük, hogy minden új év egy üres vászon, amelyet saját álmainkkal, terveinkkel és szeretetünkkel festhetünk tele. A legszebb fogadalom talán az, hogy türelemmel és szeretettel közelítünk másokhoz és önmagunkhoz. Az új év beköszöntével álmaink újra szárnyra kapnak, és lehetőségünk van arra, hogy fejlődjünk és jobb emberekké váljunk. Koccintsunk hát az emlékekre, a barátságokra és a reményre, melyek az új év alapját képezik! Legyen ez az este tele örömmel és várakozással a jövő iránt!

- Földi életünknek keretet szab az ember alkotta idő. Évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek, másodpercek mérik múló, mulandó életünket. Esztendő végén és az új esztendő kezdetén határkőnél állunk mi, hívő, vallásos emberek is. Egyrészt visszatekintünk a mögöttünk hagyott útra, annak örömeire és nehézségeire, napfényes és borús pillanataira. Másrészt szívünkben-lelkünkben Istenbe vetett hittel és bizalommal tekintünk előre az új esztendő megszabott idejére, amelynek történései még ismeretlenek számunkra.

A mögöttünk álló 2024. évben unitárius közösségünk az imádság szellemiségét hirdette. Most, amikor a múlt és a jövő határvonalán egyensúlyozunk, együtt énekeljük és imádkozzuk az unitárius énekeskönyv 64-es számú énekét:

Dicsőítelek Téged, Uram Istenem, hiszen mindenütt, ahol csak nézek, ott ragyog a Te szent műved.

Itt lent, ott fent, ahová a szemem vetül: harmatgyöngy, porszem, napok, végtelen terek.

Tied a halál, tied az élet, ura vagy minden nagynak, csekélynek.

Sietek hozzád az ima szárnyán, Atyám, fogadd el gyermeki hálám!"

Mi, véges, halandó emberek, a végtelen és örökkévaló Istenbe kapaszkodunk az óév alkonyán és az új év hajnalán is. Milyen gyönyörűen fogalmaz az idézett vers, ének szerzője, Endrődi Sándor költő: "Sietek hozzád az ima szárnyán". Ezt tesszük mi is. Istenhez fordulunk imádságos érzéseinkkel, gondolatainkkal, hitünkkel, reménységünkkel.

A 139. zsoltár versei is, amit a legendás Dávid királynak tulajdonítanak, hasonló gondolatokat, érzéseket fogalmaznak meg. Hogy Isten előtt nyitott könyv az életünk. Ismeri, amikor leülünk vagy felállunk, szemmel tartja járásunkat és pihenésünket, gondja van minden utunkra. Ő formált bennünket, az Ő véges teremtményei vagyunk.

Olyan érzés fog el, mintha a frissen említett verssorok zenei harmóniájával egybeolvadnának a zsoltáríró mélyen átélt gondolatai. Ezekben a szavakban Isten végtelensége és örökkévalósága ragyog, miközben a Teremtő szeretete, mely az egyes emberekhez közel hajol, meleg fénnyel tölti meg a szívünket.

A 139. zsoltár végén ezzel a kéréssel fejezi be: "Istenem, kutasd át szívemet, ismerd meg legbensőbb érzéseimet! Tedd próbára gondolataimat, hogy valósággal láthasd őket!..."

Az év végén, az új esztendő hajnalán megállunk Isten gondviselője előtt. Szívünket és lelkünket új ruhába öltöztetjük, de valójában a tegnapi önmagunkat, érzéseinket és gondolatainkat visszük elé. Hoztuk magunkkal örömeinket és sikereinket, a boldog pillanatokat, de nem feledkezünk meg gyöngeségeinkről, gyászainkról, fájdalmainkról és aggodalmainkról sem. Isten elé tárjuk gyermeki hálaadásunkat, hitünket, reménységünket és bizalmunkat, miközben igyekszünk embertársainkhoz közel hajolni, segíteni és megérteni őket. Mindezek tükrözik, kik is vagyunk: Isten véges, földi teremtményei, emberek, akik keresik a fényt és a szeretetet az élet útján.

Kérjük a gondviselés Istenét, hogy az Úr 2025. esztendejében is vezérelje lépteinket. Indítson bennünket a jó cselekedetek gyakorlására, az Ő legjobb gyermeke, Jézus követésére, legyen a mi oltalmunk és gondviselőnk.

A 139. zsoltár végén így fogalmazódik meg a kérés: "Irányíts az örök élet ösvényén."

Isten örökkévaló világának részeseiként több-kevesebb ideig tartózkodunk ezen a Földön, mint érző, gondolkodó és alkotó lények. Olyan emberek vagyunk, akik képesek szeretetet adni és befogadni. Földi életünk során cselekedeteink, hitünk és szeretetünk révén az örök életet formáljuk és építjük. Ahogyan Assisi Szent Ferenc szépen kifejezte imájában: "Amikor jóságot ültetünk el az elillanó időbe, akkor valójában az örök életet éljük és munkáljuk."

Egy évvel ezelőtt, a 2023-as év utolsó napjaiban, fájdalmas hír érkezett hozzánk. Az erdélyi és az egyetemes magyar kortárs költészet egyik legnagyobb mestere, Kovács András Ferenc, a marosvásárhelyi költészet kiemelkedő alakja, örökre eltávozott közülünk. Az ő emlékére, és hogy méltóképpen búcsúzzak tőle, az Őszi-téli dallamok című versével záróm gondolataimat két esztendő határán:

"Ki nyárból őszbe ballag át, sugárból szőne balladát, -

Fent az égen, szakadozott felhők között, őszbe hajló kékesszürke árnyékokkal, a napfény vörös csókokat lehelt a szőke hajtincsekre, melyek különös világot teremtettek.

Ki őszből télbe lépeget, fúj a szél, mint hűvös ének, -

Fölöttünk sűrű köd ül, hópelyhek táncolnak a levegőben, és a jéghideg csendben egyetlen dallam sem hallatszik.

Ki a hideg télből a tavasz felé tart, miért is gondolkodna a dalon?

"Örökkévalóságig nem maradhatna fent felette egyetlen dal sem, sem pedig ballada."

Akik elhagyták ezt a földi világot, az örökkévalóság ölelésében nyugodjanak, míg Isten vigyázza lépteiket a másik parton. Azoknak pedig, akik itt maradtak, az emberi idő keretein belül, Isten kegyelme révén átléphetünk az új év küszöbén, kívánom, hogy a Jóisten áldjon meg minket hittel, erővel és szeretettel. Hogy e tulajdonságokkal gazdagítva, mindennapi imáinkban és jó cselekedeteink által hiteles tanúságot tehessünk arról, hogy Őhozzá tartozunk, még az előttünk álló esztendőben is.

- Egy ideig azt hittem, a kor hozza magával, hogy az érettebb kor velejárója a csendre, nyugalomra törekvés, még így év végén is, szilveszterhez közeledve.

Mindig izgalommal vártam az évbúcsúztató bulikat. Gyerekkoromban a szüleimmel és a családi barátok társaságában ünnepeltem, később pedig a barátokkal és különleges szerelmekkel osztottam meg ezeket a felejthetetlen pillanatokat. Minden alkalom új élményekkel és színes emlékekkel ajándékozott meg.

Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne legyen zene, tánc, reggelig fent maradás, két-három óránként evés, kétszeri óévbúcsúztató. Éjfélkor és egy órakor újra - Magyarországon ekkor volt éjfél.

Élesen élnek bennem azok a pillanatok, amikor a koccintásaink hangja betöltötte a teret, és a "második éjfélünk" belső harangja hirtelen megkongott. Nem tudtuk nézni a magyarországi közvetítést, talán a rádiót kapcsoltuk be, ha módunk volt rá, hogy az éter segítségével kapcsolatba lépjünk az otthonunkkal. De a hargitai faház melegében, torkunk szakadtából énekeltük a magyar himnuszt, és a szavaink egyesítették a távolságokat.

És nem éreztünk fázást, hiszen testünket és lelkünket egy különös, nehezen megfogható melegség ölelte körül, amelyet a kisebbségi lét csak fokozni tudott.

Már nem tudom pontosan, mikor alakult át az életem, és kezdtem el inkább a csendes pillanatokra vágyakozni, miközben fokozatosan távolodtam a szilveszteri éjszakák zajos bulijaitól.

Nincs különösebb jelentősége. Bár sokáig azt hittem, annak sincs, hogy a csend egyre inkább felértékelődik, átértelmeződik számomra. Úgy formál, hogy közben vigyáz arra, el ne veszítsem érzékeny, életvidám, bizakodó, mély hittel teli kislány énemet. Azt, aki ma is vagyok lelkem mélyén. Szeretem az emlékeimet, szeretem, hogy különleges érzés fog el az emlékezés hatására.

Különös örömmel tölt el, hogy Nagy-Bodó Tibor felkérése révén megoszthatom gondolataimat, még akkor is, ha azok kissé szokatlan irányba sodródnak, és nem könnyen illeszthetők egy hagyományos évbúcsúztató összefoglalóba vagy újévi kívánságkosárba. Hálás szívvel tekintek vissza azokra az élményekre, amelyeket az írás folyamán felidéztem: bejártam a gyönyörű Hargitát, és visszarepültem a nagyszülői házba, ahol a tél vastag, puha hóval ölelte körül a falakat. Emlékszem, milyen nehéz volt reggelente az ösvényt kitakarítani, de minden egyes lapátolásban ott volt a gyermeki izgalom. Képzeletben újra érzem a tűzhelyen készülő pattogatott kukorica illatát, amelyet később felfűztünk a karácsonyfára, mint egy különleges dísz. Minden évben szertartásosan készítem el a rumos teát és a forralt bort, amelyek melege és íze az ünnepek elmaradhatatlan részévé váltak, és minden kortyban ott rejlik a családi összetartozás varázsa.

Az emlékezés csendes harmóniájában egyre inkább felerősödött bennem a vágy, hogy átöleljem azt a megidézett nyugalmat, a békesség szelíd ölelését.

Ahol a béke hiányzik, ott a csend is elmarad. Ahol pedig a szeretet nem található, ott a békesség is eltűnik. Mindenek előtt viszont, hit nélkül lehetetlen olyan életet élni, amely örömet szerez Istennek.

Mit kívánok a magam számára az új évben? 2025-ben békét és csendet, szeretetet, békességet és legfőképpen elegendő hitet hozzá.

Áldott, békés, szeretetteljes, boldog új évet!

Az óesztendő záróakkordja és az új év hajnalának küszöbén mindenki számára elérkezik az idő, amikor visszatekintünk az elmúlt hónapok eseményeire, miközben a jövő felé is nyitott szemmel tekintünk.

Egy tanár ilyenkor sem tud elszakadni, kivetkőzni tanári mivoltából, hiszen a "tanárság" nem egyirányú tevékenység, hanem két fél - tanár és diák - és olykor szülő összhatása, amelyben mindenki alakul, átalakul.

Szilveszter estéjén a diákoktól érkező újévi jókívánságok nem csupán a közösségi médián keresztül érkeznek, hanem ez a különleges időszak még inkább összekapcsol a tanári hivatásommal. A visszatekintés pillanatai elválaszthatatlanok tőlük, hiszen az év minden egyes mozzanatában ott voltak velem – a nevetések, a kihívások és a közös élmények mind-mind színesítették a tanítás mindennapjait.

Ilyen ünnepi alkalommal hajlamosak vagyunk szentimentálisan kifejezni magunkat, és gyakran szuperlatívuszokkal színesítjük a szavainkat, hogy a legszebb emlékekre koncentráljunk. Ilyenkor könnyedén túllépünk a mindennapi apró bosszúságokon, amelyeket egymásnak okozhatunk, legyen az diák vagy tanár – hiszen ilyenkor a földön angyalok sétálnak, és a szívünk tele van jósággal.

Én is mély hálával gondolok vissza rájuk, szívből jövő, valódi "egzisztenciális" elismeréssel.

Hálás vagyok azért, mert a hétköznapok szürke monotonitását mindig felpezsdítik a gyermekek és diákok. Velük sosem lehet unatkozni, hiszen a játékaik és kíváncsiságuk folyamatosan új színt visznek az életünkbe.

Hálát adok azért, hogy a reggeli álmos pillantások mögött mindig ott lapul a gyermekek életkedve. Míg sok kisdiák néha unja az iskolát, a tananyagot és a házi feladatokat, szívük mélyén mégis vibrál bennük az élet szeretete. Ez a friss, derűs látásmód éles ellentétben áll sok felnőtté érett, néha fásult tekintetével, akik gyakran elveszítik ezt a gyermeki lelkesedést.

Hálás vagyok azért, mert ezek az emberek különösen kifinomult igazságérzetükkel azonnal észreveszik a lényeges dolgokat, és nem tartják magukban a véleményüket. Ha szükséges, bátran és néha éles nyelvvel osztják meg gondolataikat, ami, tegyük hozzá, néha bizony fájóan igaz lehet.

Hálát azért, hogy nyitottak és nem bizalmatlanok, hogy kétkedés nélkül megérzik az emberséget és a nyitottságot, és ilyenkor a végtelenségig elárasztanak bizalmukkal.

Hálát adok azért, mert a gyerekek hihetetlen kreativitása mindig meglep minket, ha teret adunk nekik, és nem korlátozzuk a képzelőerejüket. Hálás vagyok, hogy ők nem olyan "megkötözöttek", mint ahogy mi, felnőttek gyakran vagyunk.

Hálás vagyok azért, mert míg a testünk elkerülhetetlenül öregedésnek indul, a szellemünk örökre megőrizheti fiatalságát. Ehhez csupán annyira van szükség, hogy nyitottak maradjunk, és ne engedjük, hogy a bürokrácia, a tanügy zűrzavara vagy a mindennapi középszerűség elnyomja az életkedvünket. Az útkeresés folyamata sok kihívást tartogat, de ha hajlandóak vagyunk felfedezni és tanulni, akkor a lelkünk frissessége soha nem csökkenhet.

Ha mélyebbre ásunk az okok és következmények labirintusában, akkor mindenképpen érdemes kifejezni hálánkat azoknak, akiknek köszönhetjük a gyermekeket. Ők azok, akik bíznak bennünk, remélve, hogy támogatjuk őket abban, hogy felelősségteljes, szeretetteljes és szerethető egyénekké váljanak.

És az ok-okozati viszony végső pontjaként hálásak vagyunk a Jóistennek is, aki életet ajándékozott mindannyiunknak, hogy éljük felelősséggel, és iránta és embertársaink iránti hűséggel és szeretettel.

Legyünk hálásak a múlt tanulságaiért, és bízzunk abban, ami még előttünk áll.

Kívánom, hogy az új év minden diáknak, szülőnek, nagyszülőnek és kollégának boldogságot és sikerélményeket hozzon! Legyen tele inspiráló pillanatokkal és felejthetetlen élményekkel!

- Számomra igencsak finom vegyesre sikeredett a 2024-es esztendő. Ennyi veszteség, mint az idén, talán még soha nem ért. Egyik barát, rokon, kolléga a másik után távozott, tátongó űrt és sok-sok szép közös emléket hagyva maga után.

Szinte nem volt hét, amely ne tartogatott volna egy-egy újabb arculcsapást. A számszerű veszteségnél csak a minőségi volt jelentősebb. Ilyenkor érzi a leginkább az emberfia, hogy a "nincsenek pótolhatatlan személyek" jelszó mennyire üres és hamis szlogen, amelyet legfeljebb gőgös cégvezető pufogtathat alkalmazottjai elbocsátása előtt. És szintén ilyenkor - amikor lényegében önmagunkat siratjuk - szembesülünk azzal, hogy milyen aprók, gyengék, a sors fintorának kiszolgáltatott porszemek vagyunk.

Sürgősen szeretném megemlíteni, hogy a poharam nemcsak üres, hanem bőven tele is van - nem is akármilyen módon! Olyannyira, hogy a sok-sok öröm, ami az életemet gazdagítja, már-már kicsordulni látszik. Határozottan kijelenthetem, hogy a családunk bővülése minden másnál fontosabb számomra. A legújabb csodát, egy kis élő, kúszó-mászó, nevető játékszert, Eszter lányom ajándékozta nekem - és mindez a lehető legjobb időpontban történt.

Szakmai téren igazán nincs okom panaszra. Úgy érzem, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesületétől kapott kitüntetés a sajtóban végzett hosszú éveken át tartó odaadó munkám elismeréseként szolgál. Különösen kellemes érzés volt, hogy a Magyar Sportújságírók Szövetsége által korábban elnyert díj után most itthon is egy újabb elismerést vehettem át. Ráadásul hallgathattam végig első népújságos rovatvezetőm, gyermekkori példaképem, Bodolai Gyöngyi talán kissé túlzottan dicsérő szavait, ami még inkább emelte az esemény fényét.

Az ünneplésnél sokkal lényegesebbnek érzem, hogy a Fennvaló kegyelméből hivatásomban elhivatottan és nagy lelkesedéssel folytathattam tevékenységemet. Az idei évben is sikerült bejárnom az ország különböző részeit, és számos olyan szórványközösséggel találkoznom, akik a túlélésért harcolnak.

Ha már ennyire a témánál tartunk, fontosnak tartom megemlíteni, hogy bár nem vagyok fanatikus tulipánpárti, rendkívüli örömmel tölt el, hogy az erdélyi magyar közösség számára ilyen sikeres választási évet zártunk. Most a politikai vezetőinknek van lehetőségük arra, hogy a következő négy évben a kiemelkedően teljesítő választók és elvárásaik szintjére emelkedjenek.

Szinte minden nap találkozom azzal a kérdéssel, amelyet szinte mindenki feltesz: hogy van a lábad? Én pedig mosolyogva válaszolok: úgy, mint újkorában. Ekkor nem fűzök hozzá semmiféle túlzást, hiszen a valóság az, hogy a járókeret és a mankók már csak emlékek, amelyek időnként megmosolyogtatnak. A baleset, a műtét és a közel egy évig tartó rehabilitáció után most már sokkal könnyebben mozgok, sportolok, sőt, még a hegymászás is jobban megy, mint valaha. Nyilván nem éppen profi szinten, de ahhoz éppen elegendő, hogy a magyar újságíró-válogatottban is megcsillanthassam az iskola udvarán összegyűjtött tudásomat.

Összességében bátran kijelenthetem, hogy boldog emberként élem az életem, hiszen minden, amire vágyom, a rendelkezésemre áll. Arra törekszem, hogy mások életét is szebbé tegyem. Gyakran felmerül bennem a gondolat: vajon mivel érdemeltem ki mindezt, Istenem?