Karsai László: Lázár János, Európa, Oroszország és a II. világháború Karsai László elemzése során Lázár János szerepét vizsgálja az európai politikai kontextusban, különös figyelmet szentelve Oroszország hatásának és a II. világháború történelmi következ

A közelmúltban Lázár János miniszter megjegyezte, hogy ha Magyar Péter "Ukrajna-barát" pártja hatalomra kerül, akkor "ugyanaz a forgatókönyv valósul meg, mint a 30-as évek végén, amikor egy német vezetésű Európa Oroszország felé fordult." Ilyen kijelentések hallatán érdemes megfontoltan reagálnunk, hiszen a politikai diskurzusban a történelmi párhuzamok említése gyakran félrevezető lehet.

Nem tudhatjuk, mint most Lázár esetében, hogy csak téved, rosszul tudja, vagy szándékosan hazudik. A náci Németország nem a 30-as évek végén, hanem 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. 2022 februárjában Putyin azt állította, hogy azért "kellett" megtámadni Ukrajnát, hogy megvédjék Európát a fasizmustól...

Ha Lázár szavait helyesen értelmezzük, akkor azt állítja, hogy a 1930-as években, ahogyan ma is, létezett egy háborúpárti, terjeszkedő Európa, amelynek ellentéte volt a békepárti Szovjetunió. Ez a megközelítés azonban téves, hiszen a 30-as évek végén és a 40-es évek elején Németország és a Szovjetunió között szövetség alakult ki. Hitler 1933-ban megbuktatta a weimari demokráciát, politikai ellenfeleit, legyenek azok liberálisok vagy kommunisták, vagy elűzte az országból, vagy koncentrációs táborokba zárta. A sorozás 1935-ös újbóli bevezetésével és a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálásával Hitler egyértelműen jelezte terjeszkedési szándékait. 1938 tavaszán, az osztrák lakosság többségének örömére, Ausztriát is annektálta, és Ostmark néven csatolta a Birodalomhoz. A nyugati hatalmak vezetői opportunista politikájuk révén a békepárti közvélemény elvárásaira figyeltek, ugyanakkor tudatában voltak annak, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer igazságtalan volt, hiszen az önkényesen húzott határok figyelmen kívül hagyták a nemzeti jogokat. Chamberlain brit és Daladier francia miniszterelnök 1938 őszén Münchenben beleegyeztek Csehszlovákia feldarabolásába. A zömmel németek lakta Szudéta-vidék elcsatolása még védhető lépésnek tűnt. Hitler blöffölt, és ha Anglia és Franciaország akkor összefogtak volna Csehszlovákiával, képesek lettek volna legyőzni Németországot. De London és Párizs inkább időt akart nyerni, mivel nem voltak felkészülve a háborúra, így területek és népek áldozatául estek. Chamberlain csak 1939 tavaszán ismerte fel, hogy Hitlert nem lehet „pacifikálni”, amikor a náci csapatok bevonultak Prágába, és megalapították a Cseh-Morva Protektorátust, míg Pozsonyban kikiáltották a „független” Szlovákiát. Ekkor a brit miniszterelnök a „megbékítési politika” kudarcát ismerte be, amikor bejelentette, hogy ha Hitler támadást indít Lengyelország ellen, Anglia (és Franciaország) hadat üzen az agresszornak. Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij, ellentétben Lázár Jánossal, világos történelmi párhuzamot vont, amikor a 2014-es Krím-félsziget orosz megszállását a 30-as évek „appeasement” politikájához hasonlította, ezzel rávilágítva a múlt tanulságaira.

Hitler Csehszlovákia feldarabolása után a kelet-európai náci élettér (Lebensraum) kulcsállama, Lengyelország ellen fordult. Sztálin kész lett volna katonai szerződést kötni a nyugati hatalmakkal még 1937-38 folyamán. Ám lassan elkezdett két vasat tartani a tűzben. 1939. március 10-én, az SZKP XVIII. kongresszusán mondott beszédében békejobbot nyújtott Hitlernek. Sztálin a kapitalista világot agresszor, és nem agresszor államokra osztotta. Az első csoportba került Japán, Németország és Olaszország, a másodikba Nagy Britannia, Franciaország és az USA. Utóbbiakról megjegyezte, hogy bár mind gazdaságilag, mind katonailag erősebbek, mint az agresszor államok, mégis sorozatosan engedményeket tesznek ezeknek, mert háborúba akarják sodorni a Szovjetunióval az agresszor államokat. Szerinte Németországban vannak olyanok, akik az apró Kárpát-Ukrajnához akarják csatolni a hatalmas Szovjet-Ukrajnát. Közölte, hogy majd félretolják ezeket az őrülteket, és a normális emberekhez fordulnak, akik belátják, hogy ez a terv esztelen. Leszögezte, hogy a Szovjetunió minden állammal békés, jószomszédi, kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló kapcsolatokra törekszik. Kijelentette: békepolitikát folytatunk, óvatosak leszünk, nem engedjük, hogy a háborús uszítók, akik hozzászoktak ahhoz, hogy mások kaparják ki számukra a tűzből a gesztenyét, minket bármilyen konfliktusba berántsanak. Látva, hogy az angolok és franciák csak fél szívvel tárgyalnak vele, Sztálin úgy döntött, jobb Hitler szövetségesének, mint áldozatának lenni, és 1939. augusztus 23-án megnemtámadási szerződést kötött Hitlerrel, amelyet az aláíró külügyminiszterekről neveztek el Molotov-Ribbentrop-paktumnak. Ez tette lehetővé, hogy Németország és a Szovjetunió jószomszédi kapcsolatokat kezdjen építeni. Most már valóban szomszédok, egymással határosak lettek, Lengyelország megszállása árán. A paktumban Lengyelország területét a Narew-Visztula-San folyók vonalában kettéosztották. Lengyelországról csak annyit írtak, hogy akkor lesz, ha az aláírók érdekei így kívánják. Nem kívánták. Észtországot és Lettországot a szovjet érdekszférába sorolták, Litvániát nem. Az USA-ban 1939-ben örültek, Japánban megdöbbenés és felháborodás fogadta a paktumot. A Szovjetunió egy időre megszabadult a kétfrontos háború veszélyétől, a Távol-Keleten leszámolhatott a japán militarista agresszorokkal.

Molotov 1939-ben kijelentette, hogy a megkötött szerződés a béke fenntartásának eszköze, és a német-szovjet gazdasági paktumot is kifejezetten kedvezőnek tartotta, különösen a szovjet honvédelmi szempontok figyelembevételével. Sztálin optimista elképzelései szerint az I. világháborúhoz hasonló forgatókönyv valósulhat meg, és úgy vélte, hogy a II. világháború is egy hosszú, véres lövészárok-háború lesz. A nyugati fronton a harcoló felek egymást kimerítve fognak küzdeni, így 1942-43-ra a Vörös Hadsereg végre megindíthatja a "felszabadító" hadműveleteit egész Európában.

Putyin korábban „erkölcstelennek” titulálta a paktumot, ám 2014-ben már más megvilágításba helyezte azt, mondván, hogy miért is lenne ez egy rossz szerződés, hiszen a Szovjetunió a béke iránti vágyával lépett előtérbe, nem pedig a harcokkal. Sztálin ambíciói azonban más irányba mutattak. 1939. szeptember 17-én Lengyelország ellen indította el hadseregét. A közös katonai győzelem után, szeptember 28-án aláírták a szovjet-német barátsági és határegyezményt, amelyet joggal nevezhetünk a sors szövevényes fonalának. Ekkor Sztálin a „vérben megpecsételt” német-szovjet szövetségről beszélt, amely milliók, köztük lengyelek és zsidók vérével lett „megerősítve”. A paktumnak titkos záradékai is voltak, amelyek Berlinben sejtetni engedték, hogy Sztálin milyen tervekkel készül Észtország, Lettország és Litvánia kapcsán. Ennek fényében a barátsági szerződés lehetővé tette a német nemzetiségűek kitelepítését a balti államokból, míg az ukránok és fehéroroszok „önként” távozhattak a német megszállás alá került területekről a Szovjetunió irányába. Litvánia, amely mohón ragadta meg a vilniusi területeket, miután Sztálin és Hitler felosztotta Lengyelországot, szintén a szovjet érdekszférába került. Cserébe Lublin és Varsó környéke a német befolyás alá került. A paktum külön rendelkezett arról is, hogy az aláíró felek nem tűrnek a területükön a másik fél ellen irányuló lengyel agitációt. Ebből a harmonikus együttműködésből az SS és az NKVD között igazi testvéri viszony bontakozott ki. Egyik „eredményük” 570 német kommunista emigráns, köztük számos zsidó összegyűjtése és deportálása volt Németországba.

A német-szovjet barátsági és határszerződés szövege tele volt a béke iránti vágyakozással, ám a valóság árnyékában a tartós béke ígérete mögött megbújt a lengyel területek német-szovjet megszállásának elismerése. Ezt az elismerést Anglia és Franciaország elutasítása esetén a háború folytatásának felelősségeként hárították rájuk. Az események sötét árnyékot vetettek a 30-as évek végére, a "furcsa háború" időszakára, amikor London utcáin a sötétedés alatt közlekedők közül többen estek áldozatul, mint a harctereken. Miközben Sztálin, a béke apostolaként, nem tétlenkedett, a balti államoknak kényszerített kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel és a Vörös Hadsereg bevonulásával tovább terjesztette befolyását. Kelet-Lengyelországban, ahol a Szovjetunió már birtokba vette a területeket, a helyi lakosságot tízezrével tartóztatták le és deportálták a Gulágra. A szovjet rezsim valós és vélt ellenfeleit — parlamenti képviselőket, helyi vezetőket, tanárokat, papokat, jogászokat, földbirtokosokat — brutális módszerekkel üldözték. A deportáltak száma 1941 tavaszáig elérte a félmilliót, ami a 1939-41 közötti terror, a tömeges deportálások, a helyi lakosság kirablása és a vallásüldözés hátterében állt. Ennek következményeként sok helyen örömmel és felszabadítóként üdvözölték a náci csapatokat 1941 júniusában a balti államoktól Nyugat-Ukrajnáig.

Finnország visszautasította a szovjetek követelését, hogy vonják északabbra Leningrádtól a határt, és adjanak át a Finn-öbölben néhány stratégiai fontosságú szigetet, vagy adják ezeket "bérbe" hosszú távra a szovjeteknek, akik ott haditengerészeti bázisokat akartak létesíteni. Putyin azt is mondta, hogy Németországot Lengyelország tulajdonképpen rákényszerítette arra, hogy megtámadja, mert nem engedtek a németek követelésének, és a versailles-i békeszerződésben elszakított Kelet-Poroszországhoz vezető szárazföldi és vasúti folyosót (amelynek Hitler területenkívüliséget követelt) nem adta át Németországnak. Putyin arról hallgatott, hogy hajdan a náci békepropagandisták nagy honvédő lendülettel állították, hogy tulajdonképpen a lengyelek támadták meg Németországot 1939. augusztus 31-én. Ma már tudjuk, hogy a nácik provokációjáról volt szó. A békepárti Szovjetuniót is a háborúpárti finnek támadták meg 1939 november végén. Legalább is erről számoltak be a másnapi szovjet újságok. Finnországot akkor a nácik, miként a balti államokat, odadobták a szovjeteknek. A békepárti Szovjetuniót 1939. december 5-én kizárták a Népszövetségből. A szovjet hírügynökség, a TASZSZ kommentárja: "Ez a hülye döntés csak szerencsétlen szerzőit kompromittálja és ironikus mosolyra késztet." A Molotov-Ribbentrop-paktum mai védelmezői arról papolnak, hogy a Szovjetunió időt és területet nyert. Nem kis területről van szó: Nyugat-Belorusszia 108.000 négyzetkilométer 4,8 millió lakossal, Nyugat-Ukrajna pedig 88.000 négyzetkilométerrel és 8 millió lakossal került Lengyelországtól a Szovjetunióhoz. A Németországhoz csatolt lengyel területeken is zajlott az etnikai tisztogatás: 1,2 millió lengyelt és 300.000 zsidót telepítettek ki a Lengyel Főkormányzóságba, melynek központja Krakkó lett.

1948-ban debütált George Orwell disztópikus remekműve, az 1984, amelyben a mindent megfigyelő állam alattvalójaként ismerhetjük meg Winston Smith-t, Óceánia polgárát. A történet hátterében három hatalom áll: Eurázsia, Keletázsia és természetesen Óceánia, amelyek közül mindig kettő egyesül a harmadik ellen. Winston életét egy különösen zűrzavaros esemény, a Gyűlölet Hete hatodik napja formálja, amikor egy tömeggyűlésen a "Belső Párt" szónokának szavai olyan heves gyűlöletet szítanak az eurázsiaiak iránt, hogy a tömeg, ha tehetné, szétmarcangolná azokat a háborús bűnösöket, akiket az ünnep végén akarnak kivégezni. A szónok hosszú perceken át beszélt, amikor hirtelen egy küldönc sietve felrohant az emelvényre, és egy cédulát nyújtott át neki. A szónok, anélkül hogy megszakította volna a beszédét, kibontotta a papírt, és elolvasta. Hangja, stílusa és mondanivalója mit sem változott, csupán a szavak tartalma módosult hirtelen. A tömegben a megértés hulláma terjedt el: „Óceánia háborút hirdet Keletázsia ellen!” Orwell mesterien ragadta meg azt a hangulatot, amely a Szovjetunióban 1939. augusztus 23. után uralkodott. Ekkor véget ért a náci rezsim bírálata a szovjet médiában, és helyét átvette a békepropaganda. Az angolok és franciák lettek a háborús uszítók, ők voltak a felelősek a béke elmaradásáért. A szovjet nagygyűléseken egyre gyakrabban éltették „Hitler elvtársat” és a „nemzetközi fasizmus” diadalát, miközben a középületeken horogkeresztes zászlók lobogtak.

A Molotov-Ribbentrop-paktum hatalmas megrázkódtatást jelentett a nemzetközi kommunista mozgalom számára. Sokan ekkor veszítették el végleg a hitüket a sztálini rendszerben. Akadtak olyanok is, akik továbbra is úgy vélték, hogy a Párttal való tévedés elviselhetőbb, mint az, hogy az igazuk legyen a Párttal szemben. 1940 nyarán az illegalitásba kényszerült Francia Kommunista Párt (FKP) lapjában, a L'Humanité-ben, arra szólították fel a francia munkásokat és parasztokat, hogy baráti kézfogással üdvözöljék a német munkásokat és parasztokat. Az, hogy az utóbbiak egyenruhát viseltek és megszállók voltak, a FKP vezetőit, a moszkvai főnökeik utasításaira figyelmen kívül hagyták.

Sztálin tétlenül nézte a finn hadsereg felfegyverzését, eltűrte a német csapatok bevonulását Finnországba. A finnek legyőzése után, 1940 tavaszán Sztálin parancsot adott kb. 21.000 lengyel hadifogoly tiszt legyilkolására. Többségüket Katyń környékén lőtték tömegsírokba.

A londoni és párizsi katonai "szakértők" meg voltak győződve arról, hogy az Ardenneken a tankok átkelése lehetetlen, és a francia-német határon kiépített Maginot-vonal szinte áttörhetetlen erősség. Abban a hitben éltek, hogy a németek támadása csupán egy újabb alkalom lesz a vérontásra, ahol a francia hadsereg majd megfárasztja és felőrli őket. E közben Sztálin más forgatókönyvet látott: tartott attól, hogy a nyugati hatalmak a németeket a Szovjetunió ellen uszítják. Amint a nyugati "villámháború" megkezdődött, Sztálin számára világossá vált, hogy nem vár rá hosszan elnyúló lövészárok-háború, így elhatározta, hogy nekilát a balti államok szovjetizálásának. A békepárti szovjet sajtóban sorra jelentek meg hírek arról, hogy az észt, lett és litván városokban szovjet katonákat zaklatnak, megvernek, sőt megölnek. 1940. június 14-én a TASZSZ éles hangú közleményben ítélte el ezeket a "provokációkat". Június 16-ig a helyi kormányokat lemondatták, és az irányítást átvették, megkezdődött a "választások" előkészítése. A "spontán" szovjetbarát munkástüntetések különös hangulatot árasztottak - az NKVD által irányított meneteket szovjet tankok kísérték. Vlagyimir Dekanozov, Sztálin egyik bizalmasa, aki korábban az NKVD-nél szolgált, Litvániába került. Andrej Visinszkij, a kirakatperek egyik fő szervezője Lettországban tevékenykedett, míg Andrej Zsdanov, a rettegett szovjet kultúrharcos, Észtországban "tette rendbe" a dolgokat. Július 14-én zajlottak a "választások", ahol kizárólag a kommunista pártok listái indulhattak, Sztálin neve pedig a vezető helyen állt. Az új kormányok 99 százalékos fölénnyel győztek, majd kérvényezték felvételüket a Szovjetunió népeinek nagy testvéri családjába. Sztálin elvtárs pedig eleget tett kérésüknek.

Besszarábia és Észak-Bukovina ügyében csak konzultáltak Berlinnel. Amikor Hitler jelezte, hogy egész Bukovinát nem szívesen adná Sztálinnak, az SZKP főtitkára azonnal hajlandó volt a terület déli részéről lemondani. Romániának a szovjetek 1940 júniusában csak ultimátumot adtak, azzal pedig akkor látszólag nem törődtek, hogy a romániai kőolajmezőkért aggódó Hitlert mennyire feldühítette, hogy Sztálin nyíltan megszegte a köztük érvényben lévő paktumot, és már Romániában is terjeszkedik.

1940 és 1941 között Sztálin igyekezett elnyerni Hitler bizalmát. Ekkor a Führer már szinte egész Nyugat-Európa fölött uralkodott, és csupán egy komoly vereségét szenvedte el az angliai légi csatában. Bár nem mondható, hogy a szovjet nyersanyag-, élelmiszer-, stratégiai ásványkincs- és kőolaj-szállítmányok nélkülözhetetlenek lettek volna a náci hadigazdaság számára, kétségtelen, hogy jelentős mennyiségekről volt szó. Az első német-szovjet gazdasági megállapodást 1939. augusztus 19-én kötötték meg, melynek keretében Németország 200 millió márka áruhitelt nyújtott a Szovjetuniónak, cserébe pedig 180 millió márka értékű stratégiai nyersanyagot kapott. A szovjetek vállalták többek között gyapot, takarmánygabona, foszfát, platina és kőolaj szállítását, míg a németek szerszámgépeket és más hadiipari szempontból létfontosságú termékeket ígértek. 1939 őszén és 1940 elején a két ország közötti kereskedelmi szállítmányok nem mindig folytak zökkenőmentesen. 1940. február 11-én újabb gazdasági egyezményt írtak alá. Sztálin annyira igyekezett kedvezni Hitlert, hogy a szovjet szállítmányokat azonnal megkezdték, míg a németeknek később, és fokozatosan kellett teljesíteniük kötelezettségeiket. A szovjetek többek között vállalták, hogy egymillió tonna takarmánygabonát, 900.000 tonna kőolajat, 100.000 tonna gyapotot, 500.000 tonna foszfátot és 2400 kg platinát szállítanak. Bár ezek a szállítmányok nem voltak közvetlenül felelősek Nyugat-Európa 1940. május 10-i lerohanásáért, kétségtelen, hogy jelentős segítséget nyújtottak a Wehrmacht haderejének.

1940 végén a kölcsönös szállítások újra zökkenőket szenvedtek el, a németek minimális mennyiségű árut küldtek, míg a szovjetek is csak korlátozottan támogatták szövetségeseiket. 1941 márciusában azonban beindultak a szovjet transzferek: ebben a hónapban 110.000 tonna gabonát juttattak el Németországba, és ígéretet tettek, hogy áprilisban 170.000-200.000 tonnányi szállítmányra számíthatnak. Karl Schnurre, a német Külügyminisztérium gazdasági tanácsosa egy jelentésében rögzítette, hogy 1941 során a Szovjetunió összesen 632.000 tonna gabonát, 232.000 tonna kőolajat, 23.000 tonna gyapotot, 67.000 tonna foszfátot és 900 kg platinát szállított a német félnek. Főnöke, Ernst von Weizsäcker helyettes államtitkár április 28-án Ribbentropnak írt memorandumában kifejtette: „Ha minden egyes porig rombolt orosz város olyan értékes lenne számunkra, mint egy elsüllyesztett brit hadihajó, én támogatnám, hogy a nyáron kitörjön a német-orosz háború. Ugyanakkor úgy vélem, hogy Oroszországot csak katonai szempontból tudnánk legyőzni, gazdasági értelemben viszont vesztesek lennénk.”

A két diktátor geopolitikai ambíciói sürgetően ütköztek egymással. 1940. november 12-én és 13-án Molotov Berlinbe látogatott, ahol Ribbentrop javaslata szerint a Szovjetuniónak a Perzsa-öböl, a Közel-Kelet és India irányába kellett volna terjeszkednie. Molotov azonban határozottan visszautasította ezt az elképzelést, és megjegyezte, hogy először a német csapatokat ki kell vonni Finnországból. Emellett a Bulgáriával és Törökországgal kapcsolatos szovjet igényeket is el kellett ismerni, és támaszpontok létesítését kérte a Boszporusz-Dardanellák térségében. Molotov elképzelése szerint, ha Törökország elutasítaná a javaslatokat, akkor közös német-szovjet diplomáciai és katonai intézkedéseket, valamint inváziót tervezett. Ezen kívül azt is felvetette, hogy a Perzsa-öböl vidékén, Batumitól és Bakutól délre minden területet a Szovjetuniónak kellene átengedni, míg Japánt arra kellene rábírni, hogy mondjon le az észak-szahalini olaj- és szénkoncessziókról. Ezek a feszültségek és eltérő nézetek vezettek odáig, hogy Hitler végül úgy döntött, véget vet a náci-szovjet szövetségnek, és néhány hónapon belül megindította a Szovjetunió ellen tervezett támadást.

A Molotov-Ribbentrop-paktummal a szovjet diktátor időt nyert és hatalmas területeket szerzett meg. Egyiket sem használta ki megfelelően, sőt. 1937-39 folyamán lemészároltatta a Vörös Hadsereg tisztikarának zömét, mintegy 40.000 tisztet és főtisztet. Ha Tuhacsevszkij marsall és társai életben és a posztjukon maradhattak volna, nyilván megpróbálják Sztálint lebeszélni arról az ostoba tervről, hogy az újonnan meghódított nyugati területek határára próbálják áttelepíteni a régi szovjet-lengyel határon kiépített erődrendszert. Az erődítmények nem készültek el, az új határ mentén raktárakban felhalmozott fegyver, lőszer, élelmiszer többsége 1941 nyarán a Wehrmacht hadizsákmánya lett. Néhány határ menti repülőtérre vonták össze a szovjet légierő zömét, június 22. után a gépek zöme fel sem tudott szállni, annyira össze voltak zsúfolva, s könnyű célpontjai voltak a Stukáknak.

Sztálin makacsul ragaszkodott bizonyos tévképzeteihez. El sem tudta képzelni, hogy Hitler, aki már a Mein Kampfban is figyelmeztetett a kétfrontos háború veszélyeire, még Nagy-Britannia legyőzése előtt rátámad a Szovjetunióra. Bízott abban is, hogy a német munkásokat és parasztokat nem lehet majd Sztálin országával szemben harcba hívni. Hiába érkeztek hozzá tömegesen megbízható információk a német támadás előkészületeiről, ő ezeket figyelmen kívül hagyta. A Vörös Hadsereg, és személyesen Sztálin is, szinte teljesen felkészületlenül találta magát a német agresszióval szemben. Milliók élete ment tönkre a diktátor hibái, mulasztásai és bűnei következtében. Lázár János, amikor ma Európát a Németország vezetésével Oroszország ellen háborúra készülő agresszív szövetségnek próbálja bemutatni, téved. Az, amit ő, Orbán Viktor és a többi "békepropagandista" művel, több mint csupán bűn vagy hiba.