Ha befektetsz, kedvezőbb vámokban részesülsz! - Milyen üzenetet hordoz Trump új típusú megállapodása az EU-val és Japánnal?
Japán július 23-án megállapodott egy 550 milliárd dolláros befektetési alap létrehozásában, amely az Egyesült Államokban eszközöl befektetéseket. Ennek fejében Donald Trump az ázsiai országgal szembeni vámokat a korábban bejelentett 25%-ról 15%-ra csökkentette. A befektetési alap forrásait a japán állami bankok és ügynökségek biztosítják, célja pedig a japán vállalatok amerikai piacon való növekedésének támogatása. Jelenleg nem áll rendelkezésre információ arról, hogy Japánnak milyen határidőn belül kell végrehajtania ezt a befektetési kötelezettséget, és a megállapodás további részletei is egyelőre nem tisztázottak.
A Fehér Ház nyilatkozata szerint Donald Trump dönt arról, hogy a japán befektetések az amerikai gazdaság mely szegmenseit célozzák meg. Ezen projektek között szerepelhet az energiainfrastruktúra, a félvezetőgyártás, a kritikus ásványi anyagok bányászata és feldolgozása, a gyógyszeripar, valamint a hajógyártás. Ezekben az ágazatokban a japán cégek jelentős tapasztalattal és korszerű technológiával bírnak, így várhatóan értékes hozzájárulást nyújtanak az amerikai piacon.
Japán esetében azért is érdekes ez a megállapodás, mert mind a közvetlen, mind a végső befektető szerinti FDI-pozíciókat tekintve jelenleg (2024 végi adatok alapján) Japán az első számú befektető ország az Egyesült Államokban 820 milliárd dollárnyi befektetéssel. Ez a teljes USA-beli befektetésállomány több mint 14 %-át teszi ki. Ha ehhez mérjük a vállalt 550 milliárdot, akkor az nagyon jelentős összegnek számít: az eddig évtizedek alatt befektetett tőkeállomány kétharmada.
Érdekességként megemlíthetjük, hogy a vezető amerikai befektetők listáján Japánt követi Kanada, amely a befektetések 14%-át képviseli. Ezt követi Németország, közel 11,9%-kal, majd Nagy-Britannia, amely 11,7%-os részesedéssel bír. Az európai országok összességében a befektetések több mint felét biztosítják, míg az Európai Unió szerepe 38-39% körüli, amit a Nagy-Britanniából és Svájcból érkező jelentős tőkeáramlások magyaráznak.
A japán-amerikai egyezmény keretében a felek megállapodtak arról, hogy az Egyesült Államok a befektetési alapból származó nyereség 90%-át megtartja. Ez a jelentős nyereségrész az amerikai államkincstárhoz kerül, ahol az adósság törlesztésére fordítják. Ez a megállapodás látszólag az ára annak, hogy Japán ne legyen kénytelen megnyitni mezőgazdasági piacait, amelyek hagyományosan magas vámokkal védettek az amerikai export előtt. Japán továbbra is fenntartja a már meglévő vámtarifákat az amerikai mezőgazdasági termékek behozatalára vonatkozóan, bár a tervek szerint több rizst fog importálni az Egyesült Államokból, de a vámmentes kontingensen belül. Ezen kívül az autóexportjuk is kedvezőbb feltételekkel néz szembe, mivel a várt 27,5%-os vám helyett csupán 15%-ot kell majd fizetniük.
Japán számára elengedhetetlen jelentőségű volt a megállapodás, hiszen az Egyesült Államok a legfőbb exportpartnere.
A japán-amerikai megállapodás ezen aspektusai különösen figyelemre méltók, hiszen alig néhány nappal Japán után Donald Trump egy hasonló megállapodást kötött az Európai Unióval. Noha ennek a megállapodásnak a részletei még nem teljesen nyilvánosak, a vállalt kötelezettségvállalások volumene hasonló nagyságrendű. Az EU 600 milliárd dollár értékű többlet külföldi közvetlen befektetést (FDI) ígér az Egyesült Államok számára, ami a jelenlegi EU-s FDI-állomány körülbelül 30%-át jelenti. Ez ugyan kisebb arányt képvisel, mint a japán megállapodás esetében, de ennek ellenére rendkívül jelentős hatással bír.
Fontos megjegyezni, hogy itt nem egy hagyományos beruházási alapról beszélünk, hanem az "extra-FDI" elérési határideje ismert: 2028, ami azt jelenti, hogy a Trump-elnökség végéig mindössze három év áll rendelkezésre a vállalás teljesítéséhez. Bár az éves befektetések jelentős ingadozást mutatnak, az EU cégei átlagosan évente körülbelül 250 milliárd dollárt invesztálnak az Egyesült Államokban. Ezért az elkövetkező három évben gyakorlatilag meg kellene duplázniuk ezt az összeget.
Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy a Japánnal ellentétben a több nemzetállamból álló Európai Unió miként tudja hatékonyan összehangolni ezeket a plusz befektetéseket.
Azért is problémás az egyezmény gyakorlati kivitelezése, mert, mint ahogy felhívtuk rá a figyelmet, az EU tagállamai jelentősen eltérnek egymástól a közvetlentőke-befektetések intenzitásában, más és más az FDI szerepe az egyes gazdaságokban, így az EU-n kívüli közvetlentőke-befektetések is néhány országban koncentrálódnak. Az EU USA-ban eszközölt befektetéseinél Németország, Írország és Franciaország adják ezek kétharmadát, míg az első öt ország - a fentiek mellett Hollandia és Svédország - az összes EU-ból származó amerikai FDI 83%-át.
Az Egyesült Államokba történő befektetések jelentősége tagországonként jelentős eltéréseket mutat. Németország esetében az USA kiemelkedő befektetési célpontnak számít, hiszen a német befektetések közel 29%-át itt helyezik el. Ezen kívül Írország, Franciaország és Hollandia is jelentős részesedéssel bír, hiszen ezek az országok a befektetések egyötödét meghaladó arányban fektetnek be az amerikai piacon. Ezzel szemben számos más tagország esetében a befektetések mértéke csupán marginálisnak mondható.
Az Egyesült Államokkal kötött megállapodás mind Japán, mind az Európai Unió esetében világosan jelzi, hogy
A közvetlen tőkebefektetések ma már nem csupán gazdasági jellegű tevékenységek, hanem (geo)politikai és kereskedelempolitikai stratégiák kulcsszereplőivé váltak.
A vámcsökkentésért cserébe vállalt jelentős külföldi közvetlen befektetési kötelezettségek a globális gazdasági nyitottság egy új, feltételes megközelítését tükrözik. Ebben a modellben a piacra lépés lehetősége már nem csupán a multilaterális megállapodásokon alapul, hanem sokkal inkább a kétoldalú egyezségek eredménye, különösen az Egyesült Államok kontextusában.
Az Európai Unió számára komoly kihívásokkal jár a megállapodás végrehajtása, nem csupán a vállalt volumen nagysága, hanem az intézményi koordináció bonyolultsága miatt is. Mivel az Egyesült Államokba irányuló uniós befektetések jelentős része néhány tagállamból ered, ez a vállalás de facto aránytalan terheket róhat ezekre az országokra. Emellett más tagállamok olyan cégei, amelyek nem rendelkeznek tapasztalattal az amerikai piacon, szintén nehéz helyzetbe kerülhetnek.
Japán helyzete még bonyolultabb: nem csupán eltérő formájú és viszonylag nagyobb mértékű a tőkebefektetések vállalása, hanem a befektetési célok amerikai oldalról történő kijelölése, valamint a nyereségek jelentős része az Egyesült Államokban való megtartása is kihívást jelent. Ezt akár úgy is fogalmazhatnánk:
Japán ezzel hozzájárul az Egyesült Államok iparpolitikájának egy jelentős részének finanszírozásához.
A megállapodások gyengíthetik a transzatlanti gazdasági kapcsolatok stabilitásába és piaciságába vetett bizalmat. Vagyis a nemzetközi tőkeforgalom egyre kevésbé piaci alapon valósul meg, és egyre inkább geopolitikai alku tárgyává válik. A jövőben az FDI-politikák tervezésénél ezt a dimenziót sem szabad figyelmen kívül hagyni.
