Görög mítoszok: 7 félelmetes és zavarba ejtő feldolgozás 1. **Klasszikus hősök, modern csavarral** - Képzeld el Héraklész kalandjait egy mai szuperhős film keretein belül, ahol a hősök nemcsak a világ megmentésére, hanem a közösségi média követőik számán

A listánkon található filmek közül háromban is megjelenik a Herkules név, ami viszont egy kis problémát jelent, hiszen nem az autentikus görög formát tükrözi. Ez azonban remekül illusztrálja, milyen mértékben igyekeztek a készítők a történelmi hűségre fókuszálni.

A "Herkules" New Yorkban című film nem igazán nyújt maradandó élményt, sőt, inkább olyan érzést kelt, mintha egy amatőr filmesek által készített ál-dokumentumfilmet néznénk. Ezt a produkciót Arthur Allan Seidelman rendezte, aki éppen úgy, mint Arnold Schwarzenegger, a filmipar világában való első lépéseit tette meg ezzel a munkával, így talán érdemes egy kis türelmet tanúsítani. Schwarzenegger a görög mitológia legendás hősét, Herkulest formálja meg a vásznon – bár a valódi név, Heraklész, sokkal inkább illene a karakterhez. A történet középpontjában a hős vágya áll, hogy felfedezhesse a halandók világát, ám apja, Zeusz, a főisten, ezt nem nézi jó szemmel. Végül hősünk bátor döntést hoz: szembeszáll az isteni akaratával, és megszökik az Olimposzról, hogy megízlelhesse a földi élet izgalmait.

A mostohaanyja, Júnó, ármányos tervvel készült Arnold ellen. Abban az időben a kőműves mesterségét űző férfi olyan jellegzetes, recsegős osztrák akcentussal beszélte az angolt, hogy a későbbi népszerű amerikai színésznek kénytelen-kelletlen újra kellett szinkronizálnia minden egyes jelenetét, mert senki sem értette meg, amit mondott. Érdekesség, hogy akkoriban még nem Schwarzenegger néven ismerték, mivel ezt a nevet nehezen megjegyezhetőnek találták; a film eredeti plakátján Arnold Strong néven tündökölt.

Dwayne Johnson iránti vonzalom nem csupán színészi tehetségén alapul, hanem azon a lenyűgöző kisugárzáson is, ami körüllengi őt. Jókedvű, közvetlen személyisége miatt könnyen közel kerül a rajongókhoz. Emellett nem elhanyagolható az a háttérgép, amely folyamatosan dolgozik azon, hogy a közönség szívébe férkőzzön – minden lépése és megnyilvánulása azt a célt szolgálja, hogy még inkább megszeressük őt.

és nem csak azért, mert ehhez hosszú parókát kellett hordania. A 2017-ben szexuális zaklatási vádak egész özöne után felszívódó Brett Ratner utolsó rendezése egyfajta visszatérés volt az olcsó, de szórakoztató olasz ún. kard és szandál filmekhez. Van is néhány tisztességes speciális effektus, pár jobban sikerült csatajelenet, és egy szereplőgárda, amelyben olyan nevek szerepelnek, mint Ian McShane (John Wick, Deadwood), Rebecca Ferguson (Dűne) és a néhai John Hurt, de a politikai intrikákba keveredett félisten története így is gagyi. Az pedig kifejezetten sértő, hogy bár a film a legendás angol képregényíró, Steve Moore munkásságán alapul, elfelejtették a nevét feltüntetni, és a neki járó pénzt kifizetni.

Teljesen érthető, ha a Titánok harca látványos, CGI-dús verzióját élvezetesnek, sőt szórakoztatónak tartod, kedves olvasó. Valóban egy szórakoztató filmről van szó, de sajnos nem maradandó élmény. Érdemes megemlíteni Desmond Davis 1981-es klasszikusát, amely ma már inkább nosztalgikus mosolyt csal az arcra a primitív speciális effektusaival. A két film között hatalmas szakadék tátong. Bár a modern látványvilág lenyűgöző, az a furcsa bronzszűrő, ami néha feltűnik, mintha azt sugallná:

Biztosak vagyunk benne, hogy a 300 mindenki szívéhez eljutott, és reméljük, hogy a mi alkotásunk is elnyeri a tetszéseteket!

A szereplőgárda itt is figyelemfelkeltő, különösen az olümposzi istenek vonatkozásában. Liam Neeson Zeuszként, Ralph Fiennes Hádészként és Luke Evans Apollónként csillognak a vásznon. A valódi probléma azonban a főszereplő, Sam Worthington, aki Perszeuszként tűnik fel. Sajnos, bár fizikailag mindent megtesz, játékában hiányzik az a mélység és meggyőző erő, ami igazán hitelessé tehetné a karaktert.

Oly sok ezredfordulós fiatal nőtt fel a Percy Jackson-könyveken, hogy biztos befektetésnek tűnt a filmvászonra is vinni őket, pláne úgy, hogy egy olyan veterán rendezőt bíztak meg a rendezéssel, mint Chris Columbus. Aki valamiért úgy döntött, nagyrészt figyelmen kívül hagyja a szerző, Rick Riordan munkáit, annak tanácsait és általában a görög mitológiát, inkább csinál egy Éhezők viadala-utánérzést. Fogott egy rakás túlkoros tinit - az eredeti történetben 12 évesek szerepeltek -, menőnek szánt, de valójában hamisan csengő párbeszédeket adott a szájukba, és egy olyan történetet kanyarított ehhez,

Annyi jót azért elmondhatunk, hogy Logan Lerman és Alexandra Daddario személyében legalább jó főszereplőket találtak, akikre a folytatásokat lehetett építeni.

Minden sztár pályafutása egy kicsiben kezdődik, gyakran olcsó és gyenge szerepekkel, és ez Tom Hardyra is igaz, akit sokan imádnak. Nyilvánvaló, hogy neki is meg kellett élnie valamiből, de vajon ennyire gyenge filmben kellett debütálnia? A helyzet az, hogy még a tehetséges Hardy is, akinek láthatóan egy normális frizurára sem futotta a szűkös költségvetésből, az első főszerepében egy igazi pocsék produkcióban ragadt.

A címbéli Minotaurusz valóban ritka látványosság: egy olyan lény, amelynek megalkotása annyira elmarad a várakozásoktól, hogy az már szinte fájdalmas. Az alkotók nemcsak hogy rendre megmutatják minden gyengeségét, de mintha büszkék is lennének rá, hogy a sötétségbe burkolózás helyett inkább a hibákra helyezik a hangsúlyt. Az egész koncepció egyértelműen a Conan, a barbár univerzuma felé nyújtott kacsintás, ahol az aranygyapjú mítosza csupán díszletként szolgál, nem pedig valódi inspirációként. Az eredmény pedig egy olyan groteszk figura, amelynek már a létezése is kérdéseket vet fel.

Emlékszik még valaki Renny Harlinre? Ő az a rendező, aki a filmtörténelem egyik legnagyobb bukását hozta el nekünk az 1995-ös A kincses sziget kalózai című, szinte nézhetetlen kalandfilm formájában. Harlin azóta sem tette le a rendezői pálcát, de sajnos kénytelen volt filléres költségvetésű produkciók készítésére váltani. Az alacsony költségvetés ezen a munkáján is egyértelműen érződik, és a nagy ambíciója mellett a tehetség hiánya is feltűnő. Különösen szembetűnő ez, mivel az ő Herkulese mindössze hat hónappal Dwayne Johnson valamivel sikeresebb verziója előtt debütált a vásznon.

Johnson valóban egy igazi Marlon Brandónak tűnik a címszereplő Kellan Lutz mellett, aki teljesen érthetetlen módon szőkén alakítja a görög félistent. Az egész produkció komikus, a legrosszabb CGI-val megrajzolt nemeai oroszlántól kezdve, és még a Gladiátorra való hivatkozás is rettenetesen gyenge. A legmeglepőbb az, hogy a film mégis némi profitot termelt, köszönhetően az éppen virágzó 3D-s trendnek.

Ami A titánok harcában nem igazán sikerült, az itt szinte tökéletesen megvalósult, köszönhetően a rendező, Tarsem Singh hajlamos túlozni szeretetének. A kegyetlenség egy új dimenzióját hozza el nekünk. Bár a Halhatatlanok nem tudja levetkőzni a 300 nyomdokain járó vizuális stílust - a virtuális díszletek között zajló harcok kísértetiesen hasonlítanak -, mégis van benne egyfajta bűnös élvezet. A film rendkívül erőszakos, és a mértékletesség határait messze túllépi, de éppen ez adja meg a sajátos varázsát, ami szórakoztatóvá teszi a néző számára.

A történet középpontjában Thészeusz áll, akit a karizmatikus Henry Cavill alakít, és aki bátran szembeszáll a kegyetlen Hyperion királlyal, akit Mickey Rourke játszik, és aki valóban megtestesíti a gonoszt. Hyperion célja, hogy elpusztítsa a hellén világot, miközben igyekszik letaszítani az isteneket az Olümposzról egy különleges íj segítségével. Thészeusz mellett egy elbűvölő jósnő (Freida Pinto) áll, aki sajnos csak addig képes látni a jövőt, amíg szűz marad – ez a film egyik legnagyobb moralitási dilemmája. Érdekes, hogy Kellan Lutz, akit sokan a "szegény ember Herkulese" néven ismernek, itt Poszeidón, a tengerek isteneként tűnik fel, ami még színesebbé teszi a történetet.