Leonardo és Michelangelo között feszültség alakult ki, amelynek gyökerei a művészi rivalizálásban és személyes ellentétekben rejlettek. Mindketten a reneszánsz korszak kiemelkedő alakjai voltak, ám eltérő stílusokkal és filozófiákkal közelítették meg a mű

Ha megkérdeznénk száz embert, hogy kiket tartanak a reneszánsz kor legkiemelkedőbb művészeinek, valószínűleg a legtöbben Leonardo da Vinci és Michelangelo nevét emelnék ki. Nem meglepő, hiszen a két mester olyan páratlan műveket alkotott, mint a Mona Lisa, az Utolsó vacsora és az Angyali üdvözlet (Leonardo) vagy a Dávid, a Pietà és az Utolsó ítélet (Michelangelo). Érdekesség, hogy bár művészetük örök érvényű, köztük a viszony korántsem volt baráti: a korabeli írások tanúsága szerint többször is összetűzésbe kerültek egymással, ami rávilágít arra, hogy a rivalizálás nemcsak a művészetben, hanem a művészek között is jelen volt.

amikor Leonardo és Michelangelo először találkoztak, Leonardo már közel öt évtizedes, elismert művészeti pályafutással büszkélkedhetett. Itália minden sarkából érkeztek hozzá ajánlatok, és gyakran kérték fel, hogy más művészek munkáit értékelje. Így történt ez 1501-ben is, amikor részt vett egy bizottságban, amelynek a döntése kulcsfontosságú volt egy fiatal szobrász, Michelangelo hatalmas alkotásának, a Dávidnak, elhelyezéséről. A vita hevében, amely arról folyt, hogy hol találja meg helyét ez a monumentális mű, Leonardo figyelmét nemcsak a művész tehetsége, hanem a szobor mögött rejlő ambíciók és a reneszánsz eszmények is magával ragadták.

Hogy pontosan honnan származik kettejük ellentéte, arról több teória is napvilágot látott az idők során. Egyesek szerint a származás is közrejátszhatott ebben: míg Leonardo egy parasztlány házasságon kívül született gyermeke volt, Michelangelo egy középkori nemes hölgyig, Matilda toszkánai őrgrófnőig vezette vissza családfáját. Ellentétükben az is szerepet játszhatott, hogy nagyon különböző emberek voltak: Michelangelo magányos, önmarcangoló személyiségként állandó harcban állt önmagával és a világgal - nem csoda, hogy Leonardót túlságosan nagyviláginak és optimistának tartotta. Végül valószínűleg az sem sokat javított kapcsolatukon, hogy ugyanazoknak a mecénásoknak a megbízásaiért kellett versengeniük.

Ellentéteik nyílt titkok voltak. Leonardo nem győzte hangsúlyozni, hogy a szobrászat nem éri el a festészet nagyságát, amire Michelangelo éles szavakkal reagált: még a szobalánya is jobban ismeri azokat a témákat, amelyekről „az a bizonyos ember” beszél.

Egyik összetűzésükről részletes feljegyzések is fennmaradtak. Firenze egyik utcáján találkoztak össze, ahol Leonardo felszólította a fiatal szobrászt, hogy egy Dante-részlet magyarázatával bizonyítsa eszét. A vita hevében Michelangelo felhánytorgatta, hogy Leonardo még egy bronzló megalkotására sem volt képes - a szúrás azért is fájhatott, mert a művész valóban félbehagyott egy hátast ábrázoló bronz alkotást Milánóban.

A két művész rivalizálásának csúcspontját kétségtelenül az a pillanat jelentette, amikor Giorgio Vasari felkérte őket, hogy freskót készítsenek a firenzei Palazzo Vecchio Ötszázak termének falára. Ez a helyiség nem csupán esztétikai értékkel bírt, hanem politikai jelentősége is óriási volt, hiszen itt ülésezett Firenze nagytanácsa. Az idősebbik mester feladatául az anghiari csata képének megörökítése jutott, amely Milánó és Firenze között zajló, 31 éven át tartó konfliktus egyik legfontosabb összecsapása volt. Ezzel szemben Michelangelónak a terem másik falára a Firenze és Pisa között lezajlott, a firenzeiek győzelmével záruló cascinai csatát kellett megfestenie.

Bár egyik alkotás sem készült el a végső formájában, a megmaradt vázlatok és feljegyzések alapján világosan látható, hogy a két művész mennyire eltérő módon közelítette meg a témát. Leonardo egy szédületes, drámai jelenetet álmodott meg, ahol a lovak és harcoló emberek dühtől és bosszúvágytól fűtött, kaotikus - de persze gondosan kidolgozott - csoportját ábrázolja. Ezzel szemben Michelangelo figyelme sokkal inkább az emberi lélekre összpontosult: a Dávid alkotása kapcsán itt is az összecsapás előtti feszültséget kívánta megörökíteni. A katonák meztelenül fürdenek az Arnóban, amikor hirtelen felcsendül a riadó, és ők kapkodva igyekeznek felöltözni, mielőtt az ellenség elérné őket.

Michelangelo műve sosem valósult meg teljes formájában; nem jutott el odáig, hogy a falra felfesse vágyott képeit – csupán néhány vázlat maradt ránk, amelyekből sejthetjük, milyen víziói voltak. Ezzel szemben Leonardo sokkal messzebb ment, de kísérletező szelleme ezúttal cserbenhagyta. Szokatlan döntést hozott azzal, hogy olajfestéket kívánt alkalmazni a falon, akárcsak az Utolsó vacsora esetében. Azonban ez a választás nem bizonyult szerencsésnek: a festék, még a nagy hőmérséklet ellenére sem, nem száradt meg időben, és ezzel elrontotta a mestermű létrejöttét.

Michelangelo vázlata és Leonardo félkész freskója egy szűk évtizeden át díszítette ugyanannak a teremnek a két átellenes falát. Bartolommeo Bandinelli azonban 1512-ben féltékenységből elpusztította Michelangelo rajzát, és a 16. század közepén Leonardo műve is odaveszett, amikor Vasarit felkérték, hogy alakítsa át az Ötszázak termét, és falait saját freskóival díszítse.