"Nem lehet minden nő számára egyszerűen elérhető." - Beszélgetés Máriási Dóra szakpszichológussal.

A mai modern társadalomban a nemek közötti munkamegosztás látszólag egyre inkább kiegyenlítődődik, azonban a mindennapi tapasztalatok és különböző kutatások azt jelzik, hogy a nők még mindig aránytalanul nagy terheket cipelnek. Felmerül a kérdés: vajon valódi választás-e számukra ez a többletvállalás, vagy csupán egy mélyen gyökerező társadalmi normának a következménye? Milyen lépéseket tehetnénk annak érdekében, hogy igazságosabban osszuk el a láthatatlan munkát? Erről beszélgettünk Máriási Dóra tanácsadó szakpszichológussal.

A nők és férfiak közötti munkamegosztás egy rendkívül sokszínű és aktívan kutatott téma, amely nem csupán hazai, hanem nemzetközi szinten is jelentős figyelmet kap. A munkamegosztás alapvetően a nemek közötti biológiai eltérésekre épül, amelyek évszázadok óta formálják a társadalmi szerepeket. A múltban, a születésszabályozás lehetőségei előtt a nők szinte teljes mértékben kiszolgáltatottak voltak biológiai adottságaiknak, ami hozzájárult a nők elnyomásához. Mivel a nők képesek a gyermekvállalásra, a társadalom minden reprodukcióval kapcsolatos feladatot rájuk hárított. Bár az emberiség a tudomány fejlődésével már rég túllépett a természet diktálta korlátokon, a nemek közötti munkamegosztás kérdése továbbra is gyakran a biológiai magyarázatokra támaszkodik. Ennek a hagyománynak a megértése és újraértékelése elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalmi szerepek és elvárások változhassanak, és hogy a nők és férfiak közötti egyenlőség valóban megvalósulhasson a munka világában.

Máriási Dóra, tanácsadó szakpszichológus, különleges betekintést nyújtott a nemek közötti munkamegosztásról és annak nőkre gyakorolt hatásairól folytatott diskurzusunkban.

Hogyan vélekedsz arról, hogy a munkamegosztás a nemek között egyensúlyban van-e, vagy inkább az egyik irányba hajlik?

A nők szerepe és felelőssége a munka világában évtizedek óta folyamatosan visszatérő téma a kutatásokban. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindig vannak kivételek, hiszen a családok dinamikája és a munkamegosztás sokféle formát ölthet. Minden egyes család sajátos módon közelíti meg ezt a kérdést, ám a jelenség mögött egy mélyebb társadalmi struktúra húzódik meg, amely túlmutat a párkapcsolatok egyéni döntésein. A munkaerőpiac felépítése és a társadalmi normák sokszor azt a tendenciát erősítik, hogy a nők vállalnak el több feladatot. Még ha egy férfi napi 10 órát dolgozik is, elképzelhető, hogy a háztartási kötelezettségek, a gyermeknevelés és az idősebb hozzátartozók gondozása terén jóval kevesebb szerepet vállal. Az érzelmi munka, amely szintén jelentős része a mindennapi életnek, gyakran a nőkre hárul, így a terhek egyensúlyának kérdése továbbra is aktuális és fontos társadalmi diskurzus.

Fennáll olyan helyzet is, hogy a férfi és a nő fizetett munkaideje között nincsen akkora különbség, viszont az ezen felüli teherviselések továbbra is a nőre hárulnak.

Shulamith Firestone "The Dialectic of Sex" című művében találkoztam azzal a gondolattal, hogy az emberi kultúra alapja a női szeretet. Az elképzelés a munkamegosztásról különösen megragadott, hiszen arról szól, hogy a nemek közötti különbségek nem csupán újkeletű jelenségek az emberiség történetében. A strukturális beágyazódás miatt sok esetben nem is könnyen észlelhetők, és nem csupán a fizikai munkában, hanem az érzelmi terhek viselésében is megjelennek. De vajon miért vállalnak a nők gyakran többet, mint férfiak? Talán a társadalmi elvárások, a hagyományos szerepek fenntartása vagy a belső késztetések miatt, amelyek a gondoskodásra és az áldozatra sarkallják őket. Az ilyen mintázatok mélyen gyökereznek a kultúrában, és sokszor tudattalanul irányítják a nők döntéseit és cselekedeteit.

Vannak olyan megközelítések, ideológiák, amelyek nem feltétlenül ismerik el, hogy a nők többet vállalnak, vagy csak nem látják az ebben rejlő problémát. A feminista ideológia, illetve több társadalomtudományi alappal rendelkező kutatás azonban elég világosan fogalmaz ezzel a problémával kapcsolatban. Ez - hogy a nők többet vállalnak - egy patriarchális, kapitalista termék. Ebben a kapitalista társadalomban pedig ez nehezen felismerhető, hiszen állandó leplezés alatt van. Gyakran ezek a vállalások nincsenek elismerve, sem anyagilag, sem más formában. Ez a munka általában többlet-energiafordítás, azért, hogy a társadalom működni tudjon. A bevásárlás, a főzés, a gyerekekkel tanulás iskola után, a család mentális jóllétének biztosítása mind természetes dolognak van tekintve, miközben elképesztően sok időt és energia ezeket elvégezni. Ezek a feladatok nincsenek úgy honorálva, mint a munka, hiszen nem kapunk érte fizetést.

Hogyan biztosítható, hogy ez a vállalás valóban egy tudatos döntés legyen? Mi történne, ha egy édesanya nem vállalja el ezeket a feladatokat? Valószínű, hogy a feladatok elmaradnának. Ha egy anya úgy dönt, hogy nem vesz részt a szülői teendőkben, vajon az apa átvenné a helyét? Sok anya gyakran érezheti, hogy "vagy én végzem el, vagy senki más nem fogja".

Úgy gondolod, a fegyverként használt inkompetencia -, amikor a férfi mintha direkt rosszul teljesíti a neki kiosztott szerepet - felelős ennek az egyenlőtlen munkamegosztásnak a fenntartásában?

A párok közötti munkamegosztást érdemes a párkapcsolati játszmák szempontjából is megvizsgálni. Hiszen az egyenlőtlen munkamegosztás időnként tud pozitív hasznot hozni a nők számára. Így az ő kezükben van a kontroll: ha például a nő többet főz, akkor a nő is mondja meg, mi legyen az ebéd.

Ha a nők irányítanak bizonyos területeket, az akár az előnyükre is válhat. Itt felmerül az a kérdés, hogy ki szeretnénk-e engedni a kezünk közül a kontrollt a segítségért cserébe. Ha a férfi nem takarít olyan alaposan, mint én, vagy nem csinál meg mindent pontosan, esetleg elfelejt valamit a gyerek körül, ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: jogos-e elvárni tőle, hogy azonnal átlássa és kövesse a rendszert, amit én magamnak alakítottam ki. Ezt akár úgyis felfoghatjuk, mintha valaki egy új munkakörbe kerülne be. Új munkahelyen, ha be is tanítanak, és elegendő információt is kapunk, akkor is előfordul, hogy hibázunk. Pontosan, úgy, ahogy egy férfi hibázik, amikor olyan feladatokat végez el, amit addig párja csinált.

Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy amikor valaki új munkakörben helyezkedik el, hajlamos lehet a saját elképzelései szerint alakítani azt. Például, ha apaként péntekenként a gyerekek barátai látogatnak el hozzánk, lehet, hogy nem sütök muffint vagy pogácsát, hanem inkább veszek egy zacskó chipset, vagy beszerzek valami finomat a közeli pékségből. Ez esetleg nem nyeri el az anya tetszését, hiszen ő másképpen közelítene a gyerekek vendégül látásához. Az ő szemszögéből nézve az apára bízott feladat nem lett maradéktalanul teljesítve. Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon valóban nem végezte el a munkát az apa, vagy csupán arról van szó, hogy az ő módszere eltér az anyaétól? Talán ez az egész helyzet rávilágít arra, mennyire nehéz elengedni a kontrollt, különösen nőként.

Ez a dinamika lehet a hatalmi viszonyok játékának egy érdekes aspektusa, ahol az egyik fél hiányos tudása, míg a másik fél ügyessége játszik szerepet. Az apa talán nem is tudatosan hibázik, nem szándékos manipuláció áll a háttérben, csupán a párja olyan ügyesen átvállalja az irányítást, hogy az apa nem is észleli a felmerülő problémákat. Ugyanakkor a helyzet bonyolultabb is lehet: mindkét fél belekerülhet ebbe a játszmába, ahol a férfi szándékosan eljátssza az inkompetenciát, míg a nő úgy érzi, hogy nélküle nem megy semmi simán – így végül ő válik a rendszer kulcsszereplőjévé, akire mindenki támaszkodik.

Ebben a bonyolult és sokszínű helyzetben hogyan tudnánk nőként meghatározni, hogy mi tartozik a feladataink közé és mi nem?

Mindenkinek saját magának kell meghoznia ezt a döntést. A választásra nagy hatással van a konkrét helyzet, valamint a benne részt vevő személyek is. Éppen ezért egy ilyen jellegű kérdésre csupán általános iránymutatások adhatóak.

Egy lehetséges megközelítés az, ha leülök, és alaposan átgondolom, hogyan is néz ki egy átlagos napom, vagy akár egy hétvégém. Milyen tevékenységeket végzek, és mi indította el ezeket a cselekvéseket? Kivel, vagy mivel állnak összefüggésben ezek a rutinok? Érdekes lenne azt is megvizsgálni, hogy vajon mások is képesek lennének-e hasonló feladatokat ellátni. De ami igazán foglalkoztat, az az, hogy miért éppen én vállalkozom ezekre a tevékenységekre? Mi motivál, és miért választom azokat a formákat, amelyekkel az életemet színesítem?

Talán nincs is szükség arra, hogy hosszú órákon át ülve tanuljunk a gyerekünkkel az iskola után. Lehet, hogy mint szülők, túlságosan aggódunk amiatt, hogy a gyermekünk esetleg nem boldogul majd, ha rosszabb jegyeket kap. De valójában nem biztos, hogy ez a félelem indokolt, és érdemes lenne más perspektívából is szemlélnünk a helyzetet.

Ilyen szituációkban a madártávlat segíthet abban, hogy tisztább képet kapjunk a helyzetünkről. Hasznos lehet, ha leírjuk vagy lerajzoljuk a gondolatainkat, hiszen így nem csupán a fejünkben keringenek. Például egy napunkat kördiagram formájában is megjeleníthetjük: feloszthatjuk, hogy egy nap folyamán mit végzünk, miért tesszük azt, illetve milyen feladatok nyomják a vállunkat, és melyeket delegálhatunk. Amikor leülünk, és elmélyülünk ezen a folyamaton, könnyen tisztábban láthatjuk a dolgokat.

Hogyan támogathatjuk nőként a feladatok átadásának zökkenőmentes folyamatát?

Fontos eldönteni, hogy tényleg át szeretnénk-e adni az adott feladatot másnak. El tudjuk-e engedni a kontrollt, illetve azt itt fontos megemlíteni, hogy milyen erővel ruház fel minket a túlterheltség. A túlterheltség összefügg az "én fontos vagyok" érzéssel, és lehet, ha elengedjük azt a feladatot, amitől a terheltséget érezzük, akkor ebből az érzésből is vesztünk, ezt pedig szükséges mérlegelnünk. Például a panaszkodás révén, a mártírszerepben együttérzést kaphatunk a környezetünktől, ami jutalomként működik. Azonban, ha elengedjük a feladatot, amely okot ad a panaszkodásra, akkor már nem foglalhatunk helyet a mártírszerepben, és a jutalom sem jár ezért a helyzetért. Ilyenkor megjelenhetnek olyan gondolatok, hogy "lusta vagyok", hiszen már nem lesz jelen a túlterheltség, ami miatt többé nem érezzük magunkat olyan fontosnak. Ezek a félelmek gyakran a valóság torzított tükröződései, és csak mi magunk tudjuk mérlegelni, mennyire engedünk nekik.

Hogyan tudunk hatékonyan nemet mondani, ha úgy döntöttünk, hogy szeretnénk elengedni egy feladatot, még akkor is, ha körülöttünk mindenki más azt várja tőlünk?

A feminizmus második hullámának egyik alapvető elképzelése az volt, hogy a nőket arra kell ösztönözni, hogy bátran képviseljék saját érdekeiket és álljanak ki magukért. Ennek egyik kulcsfontosságú eleme a határozott nemet mondás, ami sokaknak komoly kihívást jelenthet, hiszen a hagyományos női szerepek gyakran az udvariasság, a megfelelés és a kedvesség fontosságát hangsúlyozzák. A megoldásként az asszertivitás, vagyis a határozott és világos kommunikációs forma került előtérbe, amely lehetővé teszi, hogy kifejezzük igényeinket és érzéseinket. Ez azt jelenti, hogy amikor nemet mondunk, azt magabiztosan és világosan tehetjük. Az asszertivitás tehát egy hasznos eszköz a nehéz helyzetek kezelésében. Fontos azonban, hogy a nemet mondás önmagában nem elegendő a férfiak és nők közötti egyensúly helyreállításához a társadalomban. Ez csupán egy tényező a sok közül, amely befolyásolja a nemek közötti viszonyokat. Ahhoz, hogy valódi előrelépés történjen, elengedhetetlen, hogy a férfiak is nyitottak legyenek az egyenlőbb munkamegosztásra és a társadalmi folyamatokban való aktív részvételre. Csak így érhetjük el a valódi egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet a nemek között.

Fontos felismernünk, hogy milyen szociális támogató rendszerek állnak mögöttünk - vagy éppen hiányoznak -, amelyek lehetővé tennék, hogy nőként a nyolcórás munka mellett ne kelljen egy személyben takarítónak, pedagógusnak, szakácsnak és ápolónak is lennünk. Egyszerűen nem lehetsz nőként minden.

Hogyan tudják ezek az intézményi rendszerek könnyebbé tenni a nők életét és ezáltal a társadalom életét?

Elengedhetetlenek az olyan intézményrendszerek – mint az iskolák, óvodák és kórházak –, amelyek hatékonyan betöltik szerepüket. Az oktatás például már évszázadok óta intézményi keretek között zajlik, ami azt jelenti, hogy a gyerekek nem otthon, hanem iskolákban tanulnak. Azonban a jelenlegi intézményi struktúrák állapota azt mutatja, hogy egyre több felelősség hárul a nőkre. Kováts Eszter és Gregor Anikó kutatásai rámutatnak arra, hogy az állam fokozatosan csökkenti a szociális ellátórendszer által nyújtott támogatást, ezáltal a családokra, különösen a nőkre nehezedő teher folyamatosan nő.